A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-04 / 49. szám
MINERVA Amit a termékrő tudni érdemes Aligha csodálható, hogy á gomba módra szaporodó kisvállalkozók egyik fő vadászterülete a szórakoztató elektronika, hiszen a legutóbbi években szinte kizárólag színes tévét, videót, hifitornyot járt át vásárolni a lakosság tetemes része a szomszédos Ausztriába és NSZK-ba, valutakeretét ily módon ’tőkésítve’, mivel a behozott termékek a hazai piacon a négy-ötszörösébe kerültek — ha egyáltalán kaphatók voltak. A mostani vállalkozói láz azt is igazolja, hogy nálunk nemcsak a focihoz ért mindenki, hanem a szórakoztató elektronikához is, ennek tudható be, hogy gyakran találkozni e területen olyan "bizníszmennel", aki egykor széles ívben elkerülte a villamosipari szakközépiskolát, a mélyebb tudást nyújtó intézményekről már nem is beszélve. Ezek után aligha lehet azon csodálkozni, hogy országos napilapjainkban is olyan hirdetések jelennek meg — a szerkesztőségnek a műfaj szabályainak megfelelően a tartalmi részhez természetszerűleg semmi köze, tehát felelőssége is kizárható —, amelyekben "Super NTSC" tévével, "Euronormával" kívánják becsalogatni a gyanútlan vevőt; a videofelvételeket készítő vállalkozó ugyancsak "Eurorendszerrel" dolgozik, az ötletes tévészerelő pedig a régi típusú szovjet színestévé tulajdonosokat azzal kecsegteti, hogy "PAL-hanggal" látja el készüléküket. A szakember csak megmosolyogja e tengernyi tücsköt és bogarat, rosszabb — kiszolgáltatottabb — helyzetben van az óvatlan (potenciális) vevő, aki e hangzatos szlogenek olvastán nem tudja eldönteni, csupán palifogó trükkről, tudatlanságból fakadó blöffről vagy valóban olyan pluszszolgáltatásról va"n-e szó, amiért érdemes mélyebben a pénztárcájába nyúlnia. Bár a televíziózás létrejötte hosszú, bonyolult folyamat volt, egyáltalán nem ördöngösség elsajátítani a készülék működési elvét, megismerni azokat a fogalmakat, amelyek birtokában aránylag nagy bizonyossággal a laikus is el tudja dönteni, hogy egyáltalán érdemes-e kinyitnia a bukszáját. Az első és legfontosabb elv: próbáljunk meggyőződni az elárusító szakértelméről. Sajnos a helyzet kis hazánkban annyira lehangoló, hogy a pult mögött állók olykor a legalapvetőbb fogalmakkal sincsenek tisztában. Az egyik csillogó-villogó pozsonyi üzletben például az elárusító csak hosszas rábeszélés után hitte el, hogy az általa kínált egyik sétálómagnó (Walkman) felvétel készítésére is alkalmas, a "record" megjelölés az egyik gomb mellett felvételt jelent. Egy másik üzletbeli kollégája pedig őszintén meglepődött, amikor a vásárlásnál kiderült, hogy a polcon levő mikrohullámú sütő nem azért jóval drágább mint a többi, mert márkás termék (egyébként nem volt az), hanem mert grillezni is tud, vagyis az étel felületét külön megpirítja, nemcsak párolja azt, egész mélységében. Olykor elegendő rákérdezni, miben különbözik az egyik típus a másiktól, amennyiben láthatólag több szabályozó gombot, elemet tartalmaz; azok mire szolgálnak. Egyhamar kiderül, ismeri-e az elárusító a terméket vagy sem. Amennyiben egy-két év múltán is szeretnénk használni vásárlandó készülékünket, ne dőljünk be az olcsó árunak. Az angolok híres mondása, miszerint ők nem olyan gazdagok, hogy olcsó dolgokat vehessenek meg maguknak, mély igazságot takar. Persze napjaink "vadkeleti" viszonyai között olykor ez az elv nem alkalmazható, mivel szemrebbenés nélkül képesek a szingapúri sufniban készült bóvlit ugyanannyiért a nyakunkba sózni, mint a közepesnél jobb paraméterekkel rendelkező, megbízható terméket. Ebben az esetben egyetlen kapaszkodó a márkanév lehet. Nagy ívben elkerülendők a hangzatos nevű termékek, amelyek szóösszetételében a World-, Euro-, Star-, Super-, Hiper-, Extra-, Ultra- stb. jelzők szerepelnek. Ezeket általában félanalfabéta, betanított munkásnők cinezgetik össze valahol Délkelet-Ázsiában. Az első kategória, amelyre érdemes odafigyelni, a japán érdekeltségű vagy technológiájú gyárak. Ilyen a kínai Beijing vagy a dél-koreai Samsung és Daewo, amelyeknek ára alacsonyabb, mint a termék minősége szerint elvárható lenne, ők a piac meghódítása érdekében bizonyos áldozatokra is képesek, így a vevő termékeikkel általában jól jár. Viszont meg kell érdeklődni, hol található a legközelebbi szerviz (netán Ausztriában vagy Németországban?), nehogy elvesszen a vásárlás vámján szerzett pénz a javítás révjén. Következő, valamivel drágább kategória a Japánon kívül gyártott márkás japán termékek: Sharp, Sanyo, Aiwa, National, Pioneer, JVC, Panasonic, Toshiba, Sony, Sansui stb. Ezek használati utasításában, de még a hátlapjukon is feltüntetik, hogy hol készültek (Kína, India, vagy a négy kis tigris országában: Tajvanon, Hong Kongban, Dél-Koreában vagy Szingapúrban). Ezek ugyan olcsó munkaerő felhasználásával készülnek, de jó minőségű termékek, hiszen egyetlen márkás vállalat sem engedheti meg magának a hitelrontást. Jelenlegi gazdasági körülményeink között nálunk ezt a legajánlatosabb vásárolni. Valamivel drágábbak ugyanezek a termékek, ha Japánban készültek. Hiába, a felkelő nap országában a munkaerő legendás pontosságát és megbízhatóságát ma már meg kell fizetni. Nagyjából ebbe a kategóriába tartoznak az európai és amerikai, általunk jól ismert kommersz termékek: Philips, Grundig, Thomson, Saba, Fisher, ITT (Nokia) stb. Házi használatra ezek a termékek bőven megfelelnek. Az érdekesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy félprofesszionális termékeket gyárt még a Blaupunkt, a Matsushita (a JVC és a Panasonic gazdája), a Telefunken, részben pedig a Bosch-Fernseh, a Sony és a Thomson-csoport. A stúdióberendezéseket általában olyan speciális cégek állítják elő, amelyek neve a nagyközönségnek semmit sem jelent. Persze kivétel azért akad, mert az elektronika nagy "ötösfogata", a német Bosch-Fernseh, a japán Sony, a holland—német Philips, a német Teléfunken és a francia Thomson-csoport ott trónol az elektronika Olümposzán is, nemcsak az egyszerű halandóknak gyártják termékeiket, hanem a legigényesebb stúdióminőségnek is megfelelnek, így berendezéseik megtalálhatók a rádió és tévétársaságok műszaki arzenáljában. OZOGÁNY ERNŐ A HÉT 21
