A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-04 / 49. szám
ÉGTÁJAK Szárnyas történet ^ Egy borongós decemberi reggel heves derékfájásra ébredtem, mintha köveken vagy kőkemény cipókon aludtam volna; Rosszkedvűen masztam ki az ágyból, kábultan, tompa aggyal kóvályogtam a fürdőszoba felé, közben meztelen lábszáramat puha rongyszerű valami verdeste, de nem törődtem vele, megnéztem arcomat a tükörben, gyűrött volt és bamba; sokáig szappanoztam az állam, és kétszer is ráléptem arra a bizonyos csapkodó holmira, ami a sarkamat ütögette; halkan káromkodtam, de lusta voltam a lábam mögé nézni; a borotvapenge öreg volt, alig akarta levágni a kétnapos sörtét az államról. Mire nagynehezen megborotválkoztam, a derékfájásom is elmúlt; a konyha felől edénycsörgést hallottam, tehát Éti is fölóbredt, most nyilván a reggelit főzi, gondoltam, ettől a rosszkedvem is kezdett elmúlni. Lemostam arcomról a maradék szappanhabot, zuhanyozás előtt kinéztem a konyhába, milyen reggelire számíthatok. Éti a gáztűzhely mellett állt, háttal felém, mögéje léptem, s megcsókoltam a nyakát. Mosolyogva felém fordult, s abban a pillanatban éleset sikított: — Jesszusom, mi van veled? Nagyon bután nézhettem rá, ő meg rémült arccal énrám. — Mi az istennyila van a hátadon? — kérdezté, s elugorva a tűzhely mellől egészen az erkélyajtóig hátrált. Bambán pislogtam a hátam mögé, de nem láttam semmit. — Mi ütött beléd? — kérdeztem egy kicsit mérgesen — mi lenne a hátamon? A hátam. — Úristen, eredj nézd meg a tükörben! — mondta reszkető hangon, tenyerével eltakarta a szemét. Idegesen rohantam a hálószobába, ahol a nagy toalett-tükör áll, s megnéztem benne a hátam. Leesett az állam. A hátamon két nagy, a sarkamig érő hófehér tollú szárny tündökölt, mint az angyaloknak. A tükörben azt is láttam, hogy Éti bedugta a fejét az ajtón, az arca nagyon sápadt volt. — Te Éti, hiszen nekem szárnyam nőtt az éjjel. Hallottál te már ilyesmiről? Visszahúzódott az ajtóból, csak halk sirdogálását hallottam. Én meg nézegettem magam a tükörben, eleinte alaposan megrökönyödve, tátott szájjal illegettem megam, hol jobbról, hol balról méregetve a szárnyakat, ám minél tovább nézegettem őket, annál jobban tetszettek. Végül egészen megtetszettek. Hátranyúltam, s megsimogattam mind a kettőt. Tapintásuk jólesett a tenyeremnek, hűvösek voltak és selymesek. De vajon működnek-e? Erre a kíváncsi gondolatra szinte önmaguktól, anélkül, hogy egy picit is akartam volna, kitárultak a hatalmas szárnyak, sugarasan, szépen, éppen faltól-falig értek, olyan voltam, mint egy hatalmas turulmadár. A szárnyak belseje gyöngyházszínűen ragyogott a tükörben. Lassan megteltem boldogsággal és büszkeséggel. Kiszóltam Étinek a konyhába, jöjjön nézzen meg. Nem jött. Nem jön, hat nem jön, gondoltam kissé sértődötten, és bementem a saját szobámba felöltözni. Sajnos a zakómat és a nagykabátomat csak úgy tudtam fölvenni, hogy a szárnyaknak lyukakat hasítottam rajtuk a bicskámmal; szólhattam volna Étinek is, aki kitanult szabónő, tehát szakszerűbben elvégezhette volna ezt a munkát, ám ón már olyan mámoros voltam a boldogságtól, szinte elfelejtettem, hogy feleségem is van, de azért mielőtt elindultam volna, bekiáltottam neki a konyhába: — Szevasz, elugrok az üzletbe. — Bánom is én, mit csinálsz! — szólt vissza rekedt hangon — csak aztán nehogy bolondnak nézzenek az emberek...! Ezt nem értettem, de nem is érdekelt, nagyon szerettem volna már kipróbálni a szárnyaimat, amire a szűk lakásban, de mé.g a lópcsőházban sem volt mód. Óvatosan léptem ki a kapun; elég korán volt még, azt gondoltam, hogy kevesen lesznek az utcán, sajnos már az első utcasarkon összefutottam Cs. Barna szomszédommal, aki a boltból igyekezett hazafelé. Láttam rajta, hogy észrevette a szárnyaimat, mert szélesen vigyorogva jött felém, megszólított: 16 A HÉT NAGY ZOLTÁN ILLUSZTRÁCIÓJA
