A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-04 / 49. szám
ÉGTÁJAK — Jó reggelt szomszéd! Csak nem maszkabálba megy ilyen korán? — De bizony oda, szomszéd — kapok a felkínált ötleten — csak délután lesz a bál, de közben már nem jövök haza, hát magammal viszem ezeket az izéket. — Szép szárnyacskák, nem mondom — csap a vállamra. — Jó mulatóst, szomszéd! S vigyorogva továbbmegy. A boltban elég sokan vannak, hál' istennek, mindenki el van foglalva a bevásárlással, engem alig vesznek észre. Aki észrevesz, az sem sokat törődik velem, a szárnyam láttán kissé elmosolyodik, nyilván azt hiszi, amit Cs. szomszéd, báli jelmezt viselek. Nyugodtan megvehettem, amit akarok, mindenekelőtt egy fél liter borókapálinkát, négy üveg sört, egy csomag cigarettát, kenyeret, vajat, húsz deka parizert stb., százötven koronát fizetek, az ördög vigye el... Odakint körülnézek töprengve: hol lehetne már kipróbálni ezeket a szárnyakat, amelyek olyan nyugodtan simulnak a hátamhoz, mintha tényleg csak amolyan báli jelmez alkatrészei volnának, sajnos semmiféle kisebb magaslatot nem látok; mérgelődöm magamban; a nyolcadik emeletről mégsem ugorhatok ki mindjárt az elején, hiszen eleinte még a madarak is tanulgatnak repülni. De eközben a terasz lépcsőihez érek, amelyeken idejövet felkapaszkodtam, tíz-tizenöt lépcsőfok mindössze, de a szárnyaim hirtelen önmaguktól szétcsapódnak, s én a levegőbe emelkedek, mint a sirály. Két szárnycsapás mindössze, s már át is repültem a lépcsősort, sót, átszálltam a lenti utcán suhanó autók felett is, s szép simán landolok az utca túlsó oldalán. — Hát ezt meg hogy csinálta Grabócz úr? — hallom Szilvássy szomszédom álmélkodó hangját, észre sem vettem őt eddig. Előttem jöhetett ki az üzletből, s most épp mellette értem földet. Eszem ágában sincs válaszolni neki, egyáltalán nem törődöm vele. Ehelyett ugrálni kezdek, ahogy a gólyáktól láttam hajdan, s a harmadik ugrás után szépen föl is röppenek, mint a gólya. — Hűha, az angyalát! — hallom még Szilvássy doktor hangját, de hátra se nézek. Kitárt szárnnyal vitorlázok a fényes szélben, nagy köröket írok le a házak és utcák felett. Az utcákon bezzeg már csoportba verődnek a járókelők, s elhűlten bámulják röptömet. Boldogságomban harsányan énekelni kezdek: "Kék az ég, szebb a kékszemű lánynál, süt a nap, csupa fény, csupa tűz" stb., s egyáltalán nem számit, hogy nem kék az eg, hanem hamuszürke, hogy nem süt a nap, hanem hideg eső kezd szitálni, semmi sem számit, az én szívemben nyár van. Egy félórányi röpködés és keringés után leszállók az egyik hatalmas nyárfa kopár ágára, s tollászkodni kezdek; azaz a bevásárló cekkerböl előveszem a borovicskás üveget, és jól meghúzom, és énekelek egy sort, mint ivás után általában, oroszul: "Patamu patamu, sto mü pilótyi, nyebo nás, nyebo nás ragyinüj dóm" stb, majd a parizert bontom ki a zsírpapírból, és jóízűen felfalom (érdekes: hogy megéhezik az ember így röpködve ég és föld között) azután a sör következik, két palackkal engedek le a torkomon gyors egymásutánban, majd rágyújtok, és szépen füstölök, füstölgők. A nagyszerű tizenkettes pilzeni sörtől elálmoscxlok és elbóbiskolok, helyesebben annak rendje és módja szerint elalszom, de előbb a kabátövemmel a faághoz rögzítem magam, nehogy véletlenül lepottyanjak. Nem tudom, mennyit alhattam, iszonyú szirénázásra ébredek, lepillantok, s amit látok, az nem tréfadolog, bár én jót nevetek rajta: a nagy nyárfa alatt óriási tömeg gyűlt össze. Lehet ott vagy kétezer ember. Épp most három vörös tűzoltó kocsi érkezik, azok szirénája ébresztett fel; a tűzoltók csak nagy nehezen vergődnek át a csőcseléken, valaki beleordít a hangszóróba: "Grabócz úr, Grabócz úr, szépen kérjük ne csináljon botrányt, másszon le önszántából a fáról, mert ha nem, kénytelenek leszünk magát erőszakkal letessékelni, s akkor még meg is fogjuk bírságolni...!" Mindezt szlovákul és magyarul üvöltötték a fülembe, mintha nem is létezne nyelvtörvény. Hangosan kacagtam, persze a nagy zsivajban úgysem hallották. Azt láthatták, hogy kibontom a harmadik palack sörj, az egészségükre emelem, felhajtom, iszok, mint a gödény. Egy iszonyúan hosszú tűzoltólétra emelkedik lassan a magasba, a hegyén egy sisakos tűzoltó van. Lassan eloldom magamat a fa-ágtól, megvárom, amíg a létra és a tűzoltó egészen a közelembe ér, akkor szamárfület mutatok neki, kecsesen fölröppenek, és huss, mint egy jókedvű sirály átszállók egy másik nyárfára, az előzőtől vagy kétszáz méternyire. Röhögve hallgatom a tömeg méltatlankodó morgását. Az emberek és a tűzoltókocsik lassan vonulnak át második nyárfám alá, amelynek egyik legmagasabb ágán nyugodt szívvel sörözgetek; egy kicsit idegesít, hogy a söröm már fogytán, igaz, hogy a pálinkám fele még megvan. A tűzoltólétra ismét komótosan kúszik fölfelé, de most még három zöld helikopter is megjelenik a fejem fölött, s az átkozott hangszóró is egyre csak üvölt: "Grabócz úr, Grabócz úr" stb. — Menjetek a pokolba! — ordítom, de a nagy ricsaj elnyeli a hangom. — Megálljatok, majd most messzibbre repülök! — morgom magam elé, s leoldom az.övemet az ágról. Éles füttyszó a levegőben, mintha puskagolyó repülne el mellettem. A következő pillanatban egy kötél tekeredik a vállamra, karomra, szárnyamra, elkéstem, nem tudok felröppenni. Az egyik helikopter elindul a fejem fölül, abból dobták rám a lasszót, s leemel a nyárfáról, húz, röpít maga után. A tömeg boldogan és lelkesen hurrázik alattam. Valami sötét pinceszerű zugolyban ülök, mélységes depresszióban, sőt, letargiában, a szárnyaim lógatom, mint egy beteg madár, a szárnyaimat, amelyeknek tolláit alaposan megnyirbálták, tehát nem tudom miért zártak ide, hiszen úgysem tudnék elrepülni. Igaz, azt hallottam, még bírósági tárgyalás is lesz, ahol majd elítélnek közbotrányokozás miatt. Vajon milyen büntetést szab ki rám ez a gyalogos emberiség? JÓZSEF ATTILA verse* rr Os patkány terjeszt kórt Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat, belezabál, amit kifőztünk, s emberből emberbe szalad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpőli. S mert a nemzetekből a szellem nem facsar nedves jogokat, hát egymás ellen új gyalázat serkenti föl a fajokat. Az elnyomás csapatban károg, élő szívre, mint dögre száll — s a földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a nyál. Lógatják szárnyuk az ínségnek gombostűjére szúrt nyarak. Bemásszék lelkünket a gépek, mint aluvót a bogarak. Bensőnk och’ába bútt a hálás hűség, a könny lángba pereg — űzi egymást a bosszúállás vágya s a lelkiismeret. S mint a sakál, mely csillagoknak fordul kihányni hangjait, egünkre, hol kínok ragyognak, a költő hasztalan vonít... O, csillagok, ti! Rozsdás, dun>a vastőrökül köröskörül, hányszor telkembe vagytok szúna (itt csak meghalni sikerül). S mégis bízom. Könnyezve intlek, szép jövőnk, ne légy ily sivár!... Bízom, hisz, mint elődeinket, karóba nem húznak ma már. Majd a szalxidság békessége is eljön, finomul a kín — s minket is elfelednek végre lugasok csendes árnyain. *A költő halálának 55. évfordulójára emlékezünk A HÉT 17
