A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-04 / 49. szám
Ill« ÉVFORDULÓ ... és napjainkban az "Esterházy"ban, a főszínész szerepében színházigazgatói teendőkbe is. Milyen emlékek fűzik ehhez az időszakhoz? D.M.: — Nem szeretnék bővebben nyilatkozni erről a korszakról... talán csak annyit mondanék: sosem vágytam vezetői babérokra, én elsősorban színésznek tartom magam. — Mégis, 1980—82 között úgy tűnt, hogy szakít a színészi pályával... D.M.: — Sosem szándékoztam végleg szakítani a színészi pályával, ám akkoriban nem értettem egyet a MATESZ kísérletező mivoltával. Nekem szükségem van a közönségre, és nem akartam elvadítani magamtól a nézőket. Ezért állást változtattam: a Járási Népművelési Központ módszertanosaként a járásbeli magyar és szlovák amatőr színjátszó csoportokkal kezdtem foglalkozni. Az addigi szokásokkal ellentétben nemcsak papíron, hanem a valóságban is nyolc csoporttal foglalkoztam, és talán a közönség tudná megmondani, hogy milyen sikerrel. Hosszú idő után végre ismét rendeztünk járási színjátszó fesztivált, a JNK vezetősége mégis igyekezett kimutatni, hogy fölösleges a tevékenységem, mert nem üldögéltem az irodában. — Azután 1982. február 26-án szűnni nem akaró taps köszöntötte a MATESZ- hez visszatért "fekete bárányt", amikor színpadra lépett a Fata morgana főszerepében (Kenotafisz)... D.M.: — Holocsy Pista hívott vissza arra a vendégszereplésre, és bevallom: nagyon örültem a közönség szeretetnyilvánitásának. — Az 1982—83-as tanévben ismét megkezdődött a magyar színészképzés a pozsonyi Színművészeti Főiskolán, ahová Önt is meghívták óraadó tanárnak. "Hivatalosan" színpadi börzédet tanított, de egykori diákjai szerint attól sokkal többet: hivatásszeretetet, magyar dráma- és színháztörténetet is. Sajnos, két éve abbahagyta a jövendő magyar színészek oktatását. Érdekelne, hogy miért? D M.: — Azért, mert nem láttam annak értelmét, hogy olyan diákokat oktassak, akik egymás után elhagyják az országot, két színházunkat, és Magyarországra távoznak. Ezenkívül az utazgatásom is problémát okozott, mert én a beteg lábammal nem buszozgathatok, viszont az autó benzinköltségét nem voltak hajlandók megtériteni. Pedig szükségesnek tartom a főiskolai képzést, ahol bár tehetséget nem adhatnak annak, akiben nem lakozik, de az alapvető elméleti és gyakorlati dolgokra megtanítják a fiatalokat. — Biztosítottnak látja a Jókai Színházban a színészutánpótlást? D.M.: — A színház vezetősége ezen a téren teszi, amit lehet. Pozitívumnak tartom a stúdió megnyitását, ahol a gyerekek rendszeres oktatásban részesülnek. Bár tandíjat fizetnek, de ez az összeg részben megtérül az általuk alakított epizódszerepeknél. Legalább a színháznak is biztosított az epizódszereplős gárdája, és a fiatalok felkészülhetnek a főiskolai tanulmányokra. A tehetségesebbek akkor is a színház kötelékében maradhatnak, ha valamilyen okból kifolyólag nem jutnak be a főiskolára, és nem szereznek diplomát. — Szóljon a hazai magyar színészek színházon kívüli lehetőségeiről! D.M.: — Azok siralmasak. Még a szlovák vidéki színészek sincsenek elkényeztetve tévés és rádiós szerepekkel, nemhogy mi! Szükség esetén inkább a pozsonyiakat hívják be a stúdióba. Évek óta azt szorgalmaztam, hogy ne a színészek utazgassanak Pozsonyba egyegy rádiófelvételre, hanem a szerkesztő jöjjön le közénk. Végre ez is megoldódott. Boldoghy Kató már többször készített felvételeket Komáromban, ami útiköltség- és energiamegtakarítást jelent. A magyarországi színházakban ritkán szerepelünk, pl.: Holocsy Pistával vendégszerepeltünk Győrben, jelenleg pedig Eszenyi Enikő rendező meghívásának teszek eleget, aki a Csókos asszony-beli alakításom láttán ajánlotta fel Doc szerepét a West Side Storyban. Egyéb lehetőség lenne az önálló előadóestek bemutatása, ha volnának vevők e programokra. Nem a műsorok színvonalával van baj, hanem azzal, hogy a programszervezők inkább meghívják a magyarországi kollégákat bármilyen műsorukkal, még akkor is, ha tízszer-tizenötször többet kérnek egy-egy műsorukért, mint mi. Ennek az is az oka, hogy a kevés tájolás miatt alig ismer bennünket a vidéki közönség, és inkább a számukra ismertebb magyarországi színészek produkcióira kiváncsi. E téren a pedagógusokra is fontos szerep várna: fel kellene készíteni a gyerekeket a szép — a színház, a vers szeretetóre, a mondanivaló megértésére, hogy később is igényeljék mindezt! — 1985-ben Ön hivatásának érdemes művésze lett. Számított-e kitüntetésre, egyáltalán jelent ez Önnek valamiféle többletet? D.M/. — A kitüntetés teljesen váratlanul ért. Meglepődtem, amikor hívatott a direktorunk, hogy bizonyos adatokat írjak össze magamról, azután pár nap múlva átnyújtották az aláírt oklevelet. Ebben az volt az érdekes, hogy az ilyen címekre a munkaadó szokta javasolni az alkalmazottait, azonban az ón esetemben ez máig rejtély! Hiszen az adatok kikérésekor ezt a tényt már eldöntötték bizonyos — számomra máig ismeretlen — körökben! így utólag is köszönetét mondok ismeretlen jóakaróimnak! Többletet? Mindenkinek jólesik az elismerés... — Hogy érzi magát a Vígszínházban? D.M. : — Nagyon jól, rengeteg új dolgot tapasztalok, amit majd kamatoztathatok a későbbiek során — művészi és színháztechnikai vonalon. Örülök e vendégszereplésnek. — ... és egyébként hogy érzi magát a saját bőrében 1992 őszén? D.M.: — Eléggé zaklatottan. Viszont ha számbaveszem az eddigi mindennemű tevékenységemet, tulajdonképpen a művészi munkával elégedettnek kellene lennem... de hát, nehéz erre válaszolni. Vannak még titkos vágyaim, amelyeket szeretnék valóra váltani, de azokról inkább nem nyilatkozom. Hiszen ón tervezek, a színház vezetősége pedig dönt arról, hogy mit fogunk elvégezni. Magánemberként pedig mit is mondhatnék? Néha magánéletre is jut időm, de szerencsére, nagyon megértő és toleráns a feleségem, aki nélkül a színházi munka is biztosan nehezebben menne. Ezenkívül van három lányom, és már a nagyapai szerepet is élvezhetem, mivel született három fiúunokám. Köszönöm, megvagyok! Miskó Ildikó Fotó: Archívum és Nagy Tivadar A HÉT 11
