A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-27 / 48. szám
ELŐ MÚLT Kedves runyaí barátaim. tizenöt név sorakozik az emléktáblán, amelyhez a falu népe összesereglett, tizenöt férfi neve. Összefogja őket, hogy ezt a gömöri települést mondhatták szülőfalujuknak, itt cseperedtek föl, s innen vitték őket fél százada, kit a magyar hadsereg katonájaként, kit származása miatt az erőszakos, értelmetlen, ezért oly gyűlöletes halálba, s hogy jóllehet bűn nélkül való áldozataivá lettek egy nemzetünktől idegen eszme- és érdekrendszemek, a náci Németország fasizmusának és imperializmusának, mondom, áldozataivá, egy másik zsarnoki és hódító nagyhatalom, amely emezen egy nyugati katonai koalíció támogatásával felülkerekedett, mégsem hagyta, hogy szeretteik az áldozatoknak látható emléket állítsanak Századunk Európája az értelmetlen háborúk, a gyűlölettől csöpögő eszmék és tömeggyilkos diktatúrák világrészévé züllött, s konfliktusaiba a többi világrészt is magával rántotta. Eredményük mintegy nyolcvanmillió háborús és huszonöt millió gyűjtőtáborokban elpusztított emberélet. Ennek a százmilliónyi léleknek sorsában osztozott ez a runyai tizenöt férfi, az akkori falu népességének három és fél százaléka, megannyi erős, életre szánt férfi — legény és családapa, családok gyámoszlopai, az erő és a reménység, és kettejük családja: a letarolt jövendő. Tizenöt és még valahátiy csepp a veszteségek óceánjában, de nekik maga a pusztulás, szeretteiknek pedig a háború és a gyűlölet minden rombolását és sajgását felülmúló hiány és sírig élő fájdalom. Mit mondhat az ember, aki megélt ugyan ezt-azt a háborúból s az azt követő csapásokból, de akit csupán egy kettős-hármas baráti kérelem szólított a fölszentelendő emléktábla elé, mert nem innen származik, ha mégoly ismert és kedves is neki ez a meghitt gömöri táj? Csak az intelmeit mondhatja az áldozatok, a gyászolók, a veszélyeztetett kortársak s a maga és családja nevében, amikor köröskörül megint képtelen nemzeti háborúk, népirtások és etnikai tisztogatások tüzétől izzik a látóhatár, ahol pedig nem mészárolják egymást Isten különböző nyelvű és vallású gyermekei, ott a nemzeti, vallási vagy faji gyűlöletet szítják hazugságokkal és rágalmakkal az izgatókétól eltérő nyelvű, fajú, vallású népcsoportok és polgártársaik ellen kifelé a megfélemlítés, befelé a politikai egységteremtés szándékával Vetik a magot, amelyből mérges növények sarjadnak, s az ilyen növény ölhet majd férfit, nőt, gyermeket, rombolhat meleg otthont, települést, hazát, teheti tönkre a rombolásban évtizedekre vagy századokra etnikai csoportok hagyományos testvériségét, s szolgáltathat friss, véres érveket későbbi viszályaikhoz. Minden öldöklés mérgezett szavakkal, uszítással hazudozással rágalmakkal gyűlöletkeltéssel tüntetésekkel tömeggyűlésekkel sajtóhadjáratokkal kezdődik, s úgy érzem, itt és most, a nemzeti és vallási uszítások éveiben, széthulló országunkban, a runyai áldozatok friss emléktáblája előtt erről kell szólnunk néhány figyelmeztető szót. A történelmi Magyarország első kilencszáz esztendejéből nemigen tudunk példát a különböző ajkú népcsoportok ellentéteire; az ország az etnikai béke szigete volt, amelyen minden máshol veszélyeztetett népcsoport, nemzeti vagy vallási töredék menedéket és kiváltságokat talált Menekültek ide a besenyők, a kunok, a jászok, Erdélybe a románok, jöttek az egész országba a német telepesek csoportjai, hívták az ukránokat engedték be a török elől ezrével s tízezrével futó horvátokat és szerbeket jöttek rajokban a cigányok, az örmények, a morvák, menekültek a Nyugat- és Kelet-Európábán inkvizícióval és pogromokkal pusztított zsidók, szaladtak ide a protestáns németek, akiket habánoknak hívunk, meg az osztrák örökös tartományok üldözött evangélikusai, s amíg a Habsburgok eüenreformációs gépezete meg nem indult, a lelkekben s kapcsolatainkban béke honolt. A vallási, a nemzeti és faji gyűlölködés magvát a történelmi ország népei máshonnan, Nyugat- és Kelet- Európából kapták; onnan a vallási, majd a nemzeti viszálykodásra való mintát és buzdításokat, a fasizmust, a fajgyűlöletet, onnan ajzották, szervezték és fegyverezték föl a történelmi ország nem magyarjait 1848-ban ellenünk, magyarok ellen, s kezdeményezték vele azt a lelki bomlást, amely a térség mai konfliktusaiba vitt bennünket. Százötven év telt el azóta, s azok a nyugati nemzetek, amelyek térségünk népeit két világháborúba rántották amelyek az első fasiszta diktatúrákat kitermelték s térségünket a szovjetek diktatúrájának kiszolgáltatták, amelyek gyarmati háborúkat vezettek és országokat szabdaltak szét máig kifürkészhetetlen elvek szerint, most nem értik vagy játsszák hogy nem értik mi történik térségünkben, s mint barbár, zagyva, menthetetlen népséget sorsunkra hagynak Mit tehetünk szorongatott helyzetünkben, amikor az átmenet gondjait és válságait még országrészünk negyedik önállósodási kísérlete is súlyosbítja? Küzdenünk kell, persze, Isten segítségével fennmaradásunkért, s ha lehet, boldogulásunkért, s hinnünk kell, hogy az Úr ebben a próbánkban sem hagy minket magunkra, s vigyáznunk kell, hogy ne veszítsük el emberi arcunkat, hogy ne tapadjon bűn a nevünkhöz, lelkűnkben pedig ne éljen a gyűlölet. Legyünk viszont éberek járjunk nyitott szemmel és füllel a világban, jól jegyezzük meg, és kiáltsuk világgá az uszítok a gyűlöletébresztők, a hazugok és rágalmazók nevét, mert eljön, mindig elérkezik az idő, amikor a történelem ítélőszéke elé citálják a bűnösöket. Runya második világháborús áldozatainak emléktáblája előtt külön kell szólnom valamiről, ami éppen itt rendkívül fontos nekünk mai magya-10 A HÉT
