A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-20 / 47. szám
Rolf Roth: Halott a csónakban A hirtelen támadt zápor hatalmas csöppjei sűrűn kopogtak az ablak üvegjén. Az égboltot még mindig felhők takarták. A Beckék villája alatti folyócska hatalmas folyammá duzzadt. Hátán törékeny dióhéjként egy csónak ringott, s végül fennakadt egy fa ágai közt, amelyet a hirtelen támadt szélvihar döntött a vízbe. Kis idő múlva a vihar elvonult, és kisütött a nap. — Bolond egy időjárás! — jegyezte meg Helga Beck a férjének, aki bőrig ázva lépett a szobába. — Úristen, hisz te csurom víz vagy! Miért nem húzódtál be valahová az eső elől? — kérdezte együttérzéssel a hangjában. — De hisz nem történt semmi! Egy ilyen zuhany nekem meg se kottyan — próbálta elhessegetni felesége aggodalmát. — Megnézem még, hogy a kerti házikót vajon elöntötte-e a víz. Azzal kiment, de néhány másodperc múlva izgatottan tért vissza. — Helga, hívd a rendőrséget! — kiáltotta. — Amott a fennakadt csónakban egy holttest fekszik. Fél óra sem telt belé, s Beckék telkén szinte hemzsegett a sok rendőr. Koop felügyelő előbb Becket hallgatta ki. — Ismeri ezt a férfit? Beck rémült ábrázattal nézett a halott arcába: — Szent ég, hisz ez Holger! — kiáltott fel. — Holger Martens, az én társam. Beck és Martens egy jól menő üzlet tulajdonosai voltak. Építkezési anyagokkal kereskedtek. Az utóbbi időben azonban komoly nézeteltéréseik támadtak. — Amint ön is látja, Martenst lelőtték — mondta a felügyelő, ahogy ismét letakarta a halott férfit. A tettesnek aztán a csónakba kellett őt tennie, hogy kihasználja a megáradt folyó sodrását, ami majd messzi viszi a holttestet. — Az is lehet, hogy a saját házában lőtték le — vélekedett Beck. — Ugyanis szintén a folyó partján fekszik, olyan telken, mint a miénk. Alig egy kilométerre innen. S Holgernek szintén volt csónakja. — Nyomban utánanézünk — mondta a felügyelő, és megkérte Beckéket, hogy ne hagyják el a házat. Ahogy elült a zaj, Helga Beck whiskyt öntött a férjének. — Mondd csak, Bernd, hol voltál te tulajdonképpen ebben az esőben? — Mit jelent ez a kérdés? — mordult rá a férfi, s szinte kitépte a kezéből a poharat. — Csak nem arra gondolsz, hogy én öltem meg? — Okod lenne rá, Bernd. A nyomozók figyelmét bizonyára nem kerüli el. Beck arca kissé megnyúlt. — Akkor hát modd meg nekik, hogy viszonyod volt vele! Mondd csak meg nekik! Helga merőn nézett rá: — Honnan tudod? — Tán hülyének tartasz? — morogta. — Általában a férj tudja meg legutoljára, de nekem vannak információim... — Szilvia! Az az ájtatos képű bestia! — tört ki magából Helga. — Ha te nem kezdesz ki azzal az irkásznővel, sosem lettem volna Holgeré... — mondta szipogva. — Nekem úgy tűnik, hogy még szeretted is! — jegyezte meg ironikusan. — Ezen felül Szilvia nem közönséges irkásznő, hanem jólképzett kereskedelmi előadó. A vitát csengetés szakította félbe. — Helyesen vélekedett, Beck úr! — mondta a felügyelő, ahogy belépett. — Martens urat a saját házában gyilkolták meg. Megtaláltuk a töltényhüvelyt, 38-as kaliber. — A legjobb lesz, ha engem rögtön lecsukat, felügyelő úr — mondta Beck dühösen. —A feleségem ugyanis azt hiszi, hogy én öltem meg a szeretőjét. — A szeretőjét? — Igen, a szeretőjét, felügyelő úr. S elhiheti, hogy nagyon féltékeny voltam. Ezenkívül Holgerral üzleti nézeteltéréseink is voltak. Erről is tudomást szerez bizpnyosan. Ennyit az én indítékaimról. És alibim? Nincs semmilyen! Ebben a kutya időben kinn sétáltam, és nem találkoztam egy élő lélekkel sem. Ezenkívül van egy 38-as kaliberű revolverem és hozzá fegyvertartási engedélyem. Mindkettő fenn van az éjjeliszekrényem fiókjában. — Ezt komolyan gondolja, Beck úr? — Igen, annyival kiegészítve, hogy nem en vagyok a tettes! — Hagyja most a tréfát, Beck úr! — jegyezte meg szigorúbban a felügyelő. — Jöjjön föl velem, és mutassa meg a fegyvert! — Helga, a pisztoly eltűnt! — méltatlankodott Beck, ahogy lejöttek az emeletről. — Most aztán minden egybevág. — Kicsit türtőztesse magát Beck úr! — utasította rendre a felügyelő, és az asszonyhoz fordult. — Mondja, hol tartózkodott a tett idején? Koop felügyelő közben az órájára nézett: — Martens urat úgy két órával ezelőtt ölték meg. — Az egész idő alatt itthon tartózkodtam a házban — mondta Helga. — Tanúi vannak? — Sajnos, nincsenek. Tán engem is gyanúsít? A nyomozó az ablakhoz lépett. A férjnek háttal állva kérdezte: — Asszonyom, mit tud a pisztolyról? A férje azt állítja, hogy hozzá sem nyúlt.. És ön? — Én sem! — kiáltotta felháborodva az asszony. — Azt sem tudom, hogy kell vele bánni. — Hazudik! — nevette el magát Beck. — Én magam mutattam meg neki, felügyelő úr. — Próbáld azt mondani, hogy nem emlékszel rá! Az asszony dühösen nézett a férjére. — Azóta már évek teltek el, drágám, rég elfelejtettem az egészet. — Elfelejtetted? Akkor miért vetted ki tegnapelőtt az éjjeliszekrény fiókjából? — kérdezte Bernd. Helga szóhoz sem jutott meglepetésében, és levegő után kapkodott. S akkor megszólalt a bejárati csengő. — Nem óhajtják kinyitni? — kérdezte a felügyelő. Mivel látta, hogy senki sem mozdul a kérdésre, maga ment ajtót nyitni. Egy jól öltözött, csinos barna nővel tért vissza a szobába. — Szilvia! — kiáltott fel meglepetten Beck. — Mit keres maga itt? — támadt rá Helga. — Ezt a jöttmentet már a házamba is hordod? — vicsorgott a férjére. — Türtőztesse magát asszonyom — figyelmeztette a felügyelő. — Az én embereim hozták ide. — De hát honnan tudta, hogy a férjemnek viszonya volt ezzel a... — s az ajkába harapott. — Mork kisasszony tanúként van itt — mondta a felügyelő. — Ami azt jelenti, hogy a tett elkövetésekor az áldozat ágyában feküdt. — Hogy, kérem? — kérdezte Helga felháborodva, mintha nem akarna hinni a fülének, s Szilviára nézett. — Miért néz úgy rám? Mintha nem tudná, hogy volt valami közöm Holgerhoz. — mondta Szilvia. — Hisz 30 A HÉT
