A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-17 / 29. szám
OTTJÁRTUNK Lesz-e visszavándorlás? Az autóbuszról kitekintve látom, hogy már a végállomás közeledik: az országút egy kört (r le előttünk, és visszatér önmagába. A kör közepén a falusi tájak megszokott "útszéli* feszületé: falusi csendélet. És nagynagy nyugalom... Mintha a világ végén lennénk. — Ez annak idején tipikus tanyavilág volt. A házak több száz méterre voltak egymástól. Ennek nyomai még ma is fellelhetők. Falunk nagy kiterjedésű, a házak száma azonban csak nyolcvan — kapjuk a kis helytörténeti eligazítást Rostás Alajos tói, a felsópatonyréti magyar alapiskola igazgató-tanítójától. — Postánk Sárréten van, a gyerekek a négy évfolyam elvégzése után Légre járnak — ott van a bázisiskola —, egyházkörzetileg Mihályiéhoz tar-Rostás Alajos Falusi csendélet tozunk, az itt működő mezőgazdasági üzem központja Du na tőkésen van, közigazgatási központunk pedig Feisópatonyban — folytatja Rostás Alajos. — Többnyire "összekuszált" a község, s a változások előtt ennek az árnyoldalait voltunk kénytelenek "élvezni" mindenütt, mivel kirekesztettek voltunk, lényegében másodlagosak valamennyi helyen. Ha a községet akartuk fejleszteni, mindenhonnan "eltámasztottak" bennünket, mert minden szentnek maga felé hajlik a keze. Másodhegedűs szerepet kellett vállalnunk mindenütt. Az igazgató-tanítóval az iskola épületében beszélgetünk az iskola és a falu múltjáról, jelenéről és problémáiról. — Amikor "kikiáltották" a központi községeket — a mi esetünkben Mihályfa kapta meg ezt a státust — a fiatalok egyáltalán nem kaptak építkezési engedélyt, mert ez már nem volt fejlesztésre alkalmas községnek nyilvánítva. Teljesen le akarták építeni. A fiatalok ezért kénytelenek voltak elköltözni. Az iskolában egyre kevesebb lett a gyerek. A szilárd, két tanerős iskola rövid időn belül egy tanerősre csökkent, és sokszor bizony már a megszűnés fenyegette. Volt olyan iskolaév, hogy csupán hat tanulónk volt. Pillanatnyilag nyolc van. Az 1979-ben épült "új" iskola két tantermes. Az egyikben a három évfolyamba járó nyolc gyerek tanul egy összevont osztályban, a másik tanterem az óvodásoké. Az óvoda egészen a közelmúltig üzemi óvodaként működött: az állami gazdaság tartotta fenn. De az üzem helyzete egyre nehezebb lett, az óvodában pedig kevés volt a gyerek, szinte kézenfekvőnek tűnt a megoldás: az óvodát beköltöztették az iskola épületébe. Először az óvodásokat látogatjuk meg. Szabó Erika óvónő kedvesen hellyel kínál és az éppen a nagycsoportosok ballagására készülő gyerekek egy rögtönzött előadást tartanak: dalokkal, mondókákkal, versekkel, kiszámolókkal szórakoztatnak — magyarul és szlovákul. A nagycsoportosok még egy német versikét is elmondanak. A berendezés modern, nemrégen kaptak új szőnyeget. Szabó Erikától megtudjuk, hogy bizony az óvoda léte is veszélyben forgott. A gyerekek most tizenhármán vannak, négyen közülük szeptembertől elsősök lesznek. Nemrégiben azonban a létszám alsó határát — amely most tizenkettőben van megszabva — hatra csökkentették, így — legalábbis egy időre — "elvonult a vihar" a fejük fölül. A szomszéd tanteremben az 1—3. osztály tanulói mutatják meg, mit tudnak. Egy elsős kislány szép folyamatosan olvas fel egy szöveget. Majd közösen eléneklik kedvenc dalukat, Csajkovszkij Altatódalát. A nagy meglepetést — legalábbis számomra az volt — a végére tartogatják: a tanító bácsi felszólítására valamennyien előveszik furulyájukat, és eljátsszák az egyik legszebb népdalt: Lovamat kötöttem... Majd a Csínom Palkó 2 A HÉT
