A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-13 / 46. szám

LÁTOGATÓBAN

Embernevelők

A pályaépítő: Zahradnicsek Béla

Cs.A.: — Az első kérdésem: mióta vagy a pályán?

Z.B.: — Ha a sportpályára gondolsz, gyermekkorom óta, ha a pedagógusira, 1955-től. Ekkor kezdtem tanítani szülőfalumban, Köbölkúton. Az iskolának még nem volt sportpályája, de óriási udvara teljes mértékben kielégítette a gyerekek mozgásigényét, s ha emlékszel rá, gyermekkorunkban az óraközi szünetek sem öt—tíz percig tartottak. Mint kezdő pedagógus arra törekedtem, hogy az udvar valamiféle sportpályává alakuljon át. Ám rövid idő múltán Párkányba kerültem, az akkori tizenegy éves iskolába, a mai gimnázium frissen felépített épületébe. Sem udvara sem pályája nem volt, de traktora és különféle gépei igen, meg lelkes, fiatal pedagógusai. Mi kellett több ennél?

Cs.A.: — Érdemes megjegyezni a dátumot: 1958, ekkor kezdted el önkéntes társadalmi munkádat, mely a mai napig nem fejeződött be. Miért?

Z.B.: — Minden nevelő, oktató munkának megvannak a nélkülözhetetlen feltételei. Amit az állam nem ad meg, kénytelen megteremteni a pedagógus.

Cs.A.: — Te tudod legjobban, hányán vállalják.

Z.B.: — Sokat dolgoztam egyedül, de ha szükséges volt, a kollégák segítettek. Meg a gyerekek is. Ami elszomorító, nálunk Párkányban, mindig kevés pénz jutott a testnevelés és a sport anyagi fedezetére.

Cs.A.: — Egy ideig voltál igazgató, évtizedeken át szakszervezeti vezető, tehát beleláthattál az iskola gazdálkodási ügyeibe.

Z.B.: — Sajnos ez is, ez á szüntelen nincstelenség is motivált, de ezt már itt, az alapiskolában éltem meg. Az egyik iskolareform következtében kerültem át megint új épületbe, és kezdhettem elölről.

Cs.A.: — A pályaépítést.

Z.B.: — Először a romokat kellett eltakarítani.

Cs.A.: — A hatvanas évek végén.

Z.B.: — Igen. S negyed századdal a háború után a romok közt döglött bombát is találtunk. Szerencse, hogy a gyerekek rozoga szerszámai alatt nem robbant fel.

Cs.A.: — Sorold fel kérlek, itt mit építettetek!

Z.B.: — Két kézilabdapályát, az egyik piros salakos, a másik aszfaltos. Egy 200 méteres négysávos futópályát, mely ugyancsak piros salakos és egy távolugró pályát is.

Cs.A.: — Mindez pedig az idő múlásával igencsak megkopott.

Z.B.: — A tornaterem és a pályák igényes karbantartást kívánnak.

Cs.A.:-— Közben az iskola új szárnyának felépítése következtében az egyik kézilabdapálya teljesen tönkrement.

Z.B.: — A múlt tanévben újítottuk fel úgy, hogy egy kicsit tovább is kellett tolni.

Cs.A.: — Nem rossz kifejezés. Ha nem láttam volna miként csináltad, most humorizálhatnék, de semmi kedvem hozzá, mert éveken át veled izgultam, majdnem azt mondtam, kínlódtam, hiszen mint igazgatónak a pénzt nekem kellett előteremteni. S közben iskolánk nőtt, már ami a tanulók létszámát illeti. Szerencsénk volt, hogy neked és a testnevelés szakos kollégáknak kitűnő kapcsolataitok vannak a sportegyesületekkel, s így rendelkezésetekre áll a városi sportpálya és a tornaterem.

Z.B.: — E nélkül nem is tudom mihez kezdenénk.

Cs.A.: — Mielőtt kimondanád, hogy szívedhez legközelebb a futball áll, az eredményes sportolás második feltételéről faggatnálak. A gyerekek fizikumáról. A tantestületi gyűléseken gyakran adtál róla átfogó képet, ami sajnos néha igen lehangoló volt.

Z.B.: — A helyzet ma sem jobb, sőt, egyre rosszabbodik.

Cs.A.: — Vezetéseddel — hiszen évekig voltál a testnevelés tanítás koordinátora — felméréseket végeztek a szaktanítók, s miután ezt feldolgoztad, összevetetted az országos eredményekkel. Mit tudnál erről mondani?

Z.B.: — A gyerekek majdnem ötven százaléka testi és szellemi fejlődése terén lemaradott. Míg a szellemi lemaradást úgy-ahogy lehet kompenzálni, a testit roppant nehéz.

Cs.A.: — Milyen problémákat tudnál

felsorolni?

Z.B.: — Első helyen vannak a gerinc- és mozgásszervi rendellenességek, a satnya izomzat és a korai elhízás.

Cs.A.: — Hiszen ezeken lehetne segíteni, illetve a rendellenes fejlődést részben meg lehetne előzni.

Z.B.: — Persze, csakhogy ehhez szemléletváltásra lenne szükség a testnevelés és a sport vonatkozásában. A kisgyermek mozgásigényét kellene a lehető legjobban kielégíteni a családban, óvodában, a lakótelepeken...

Cs.A.: — Ahol pedig a korlátozás már szinte elviselhetetlen, mert ki tudna olyan lakótelepet mutatni ahol sportpályák is találhatók.

Z.B.: — Viszont tudok olyan családokról, melyek a szűk lakásukban is el tudnak helyezni nagyszerű házi tornaszereket, egyegy bordásfalat, kapaszkodásra alkalmas, ötletes izomerősítő eszközöket, de sajnos nem ez a jellemző. Inkább az, hogy a gyerekek a szabadidejüket tévé előtti ücsörgéssel töltik el.

Cs.A.: — Harmadik kérdésem, ha nem veszed rossz néven, testre szabott. Véleményed szerint miért járnak szívesen tornaóráidra a gyerekek? Hallgatunk. Megértettem, hogy a kérdésfeltevésem hibás. Hacsak nem öntelt a megkérdezett, mit is felelhetne rá? Mondja azt, hogy nem kiabál a gyerekekkel szüntelen. Uram bocsá, nem hülyézi le őket, ha valami nem úgy megy ahogyan elvárná?

Köztudott, hogy Zahradnicsek Béla egyáltalán nem igénytelen tanár, elsősorban önmagával szemben nem az.

— Beszéljünk inkább az eredményeidről — mondom, mire a fiókjából fakó újságkivágásokat, régi feljegyzéseket vesz elő. Az egyik újságcikk 1966-ból való, címe *A Csehszlovákiai Sport Serlegéért*, alcíme pedig *A párkányiak nyerték az alapfokú magyar iskolák versenyét*. Az apró betűvel kiszedett szövegben ismerős neveket látok aláhúzva: Bogdányi Ferenc, Zsákovics Valéria, Háromszéki Anna, Ivanics Margit és Mária, Romszauer Ernő, Bertók András, Bernát Gábor, s végül az összetett sportverseny eredménye: I. helyezés Párkány 86 ponttal. Utána Szene, Hidaskürt, Dióspatony, Pozsony és Érsekújvár következik.

A másik újságcikk szövege szlovák nyelvű, címe: "Reprezentant s ligovými snami*, s a képen Hornyák Gábor látható, akit aligha kell külön bemutatni a futballrajongóknak. Abban az időben a Dunaszerdahelyi DAC- ban rúgta a labdát, kollégám joggal büszke a tanítványára. Itt jegyezném meg, hogy maga is aktív futballista volt tizenöt éven át, országos méretben 'csak* második vonalbeli.

A volt tanítványai közül kiemelkedik még Virág Ottó, Golán Attila, Nevedel Péter, Prokopec Marek és Lévárdy Dušan. Az utóbbi kettő a szomszédos szlovák iskola

6 A HÉT