A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-13 / 46. szám

GONDOLKOOÓ

Harcostársunk loan Slavici

Az előző részben beszámoltunk loan Slavici író tapasztalatairól az Osztrák— Magyar Monarchia idejéből, amelyek jóval pozitívabbak voltak, mint ahogy ma sokan hirdetik. Arról szó sem volt, hogy a nemzetiségek végveszélybe jutottak volna, csak éppen keményebben kellett volna harcolniuk jogaikért.

Most tehát vezessen minket Slavici, aki a szemtanú hitelességével beszélhet.

"Harmadik sajtóperem szintén Kolozs-— váron volt, egy cikkért, amelyben dicsértem Traian Dodát, aki rámutatott arra, hogy Magyarország alkotmányos életében nincs hely a románok számára is.

Azt meg kell mondanom, hogy a tárgyalásra nem vittek, hanem magam mentem Kolozsvárra, ahol jelentkeztem az elnök irodájában. Az elnök jóindulatúan fogadott, és megígérte: minden tőle telhetőt elkövet, hogy a tárgyalás ideje alatt ne legyek kitéve semmiféle sértésnek. Szavának is állott, mégpedig a legvégsőkig. Egyszer ugyanis a köz vádló elvesztette a nyugalmát, s azt a kijelentést tette, hogy a román újságírókat megfizetik azért, hogy azt írjanak, amit írnak. Ekkor az elnök közbeszólt: "Kérem a királyi ügyész urat, szíveskedjék tiszteletben tartani a hely szentségét és megfontolni szavait, mielőtt kimondaná azokat."

Az ítélet kihirdetése előtt pedig kijelentette, hogy az ítélet mit sem változtat a bírák polgári rokonszenvén és a vádlott tisztességén.

Amikor a semmítőszókhez fellebbeztem, nemcsak hogy bántatlanul térhettem haza, hanem azt is megengedték, hogy elutazzam Bukarestbe feleségemmel együtt, aki látni akarta családját, mielőtt elkísér engem Vácra,..." (i. m. 178—9. o.)

Megállapíthatjuk, abban az időben Magyarországon korrekt, mai szemmel nézve is, európai színtű bíráskodás folyt, amelyről még ma is csak álmodhatunk.

1890-ben kellett egy évre börtönbe mennie Vácra. De még azelőtt is, mai szemmel nézve, "furcsa" dolgok történtek: "Fellebbezésem elutasítása után felkértek arra, hogy közöljem, mikor kívánok jelentkezni a váci fogház igazgatóságán az immár jogerős egyévi büntetés letöltésére." (i. m. 179. o.)

Milyen is volt a börtönélet Magyarországon a múlt század végén?

"Este mindnyájunkat bezártak a szobánkba, reggel hatkor azonban kiengedtek, és az egész napot együtt tölthettük.

Feleségem egész nap velem lehetett, kivéve azt az időt, amikonbe voltunk zárva szobáinkba. Kisfiam, aki akkortájt volt kétéves, egész nap ott lehetett mellettem, szolgálólányunk pedig bármikor bejöhetett és kimehetett.

Ha valaki meg akart látogatni, annak a

fogház igazgatójától kellett engedélyt kérnie, aztán együtt lehettünk, amíg csak be nem zártak, kivéve az ebédidőt.

Délután kettőtől ötig kimehettünk a kertbe, ahol nekem néhány virágágyásom is volt.

Kaptunk újságokat és folyóiratokat, olvashattunk és írhattunk bármit. Én a Vácon töltött esztendő alatt rendszeresen közöltem a Tribunában, s folytathattam titkári munkámat abban a bizottságban, amely a Hurmuzakí báró hagyatékát képező történelmi dokumentumok kiadásával volt megbízva." (i. m. 180. o.)

"A fogház a Duna partján állt, a folyam közepén pedig ott volt egy sziget, benőve fűzfákkal és tele tisztásokkal. Szép időben a börtönőr átkísért a fogházba, onnan ki a Duna-partra, ahol a feleségem várt a gyermekkel és a szolgálólánnyal. Aztán beültünk egy bárkába, és két evezős átvitt a szigetre, ahol egész alkonyatig eltöltőttűk az időt.

Nem volt ez valamiféle "kedvezés", amiben csak én részesültem, hanem olyan könnyebbítés, amely mindenkinek kijutott, aki hosszabb időt töltött a fogházban. Hiszen a büntetésnek nem az volt a célja, hogy tönkretegye a testet és a lelket s még kevésbé, hogy demoralizálja az elítéltet, aki ezáltal még elszántabb ellenségévé vált volna a társadalomnak." (i. m. 188—9. o.)

Slavid felesége éppen ez idő alatt szült, ezért szabadságot kórt. Az igazgató ezt nem tudta saját hatáskörében rendezni, de fölutazott Pestre. Visszatérve közölte, hogy az író írjon meg egy kérvényt.

"Válaszul a börtönigazgatóság távirati parancsot kapott, hogy a börtönorvos haladéktalanul vizsgálja meg feleségemet, és vegye gondjaiba mindaddig, amíg arra szüksége lesz, amikor pedig ő jónak látja, akár éjjel, akár nappal, engem engedjenek szabadon, és maradhassak szabad a gyermekágy egész ideje alatt.

így is történt. Két hétig örvendtem a teljes szabadságnak, együtt voltam családommal, eljártam a házi dolgokban. •Nem kísért senki, nem járt nyomomban ügynök, nem voltam rendőri felügyelet alatt sem. Két héttel a szülés után megkereszteltük a gyermeket, a keresztelőre pedig kijöttek vagy húszán, fiatalok a budapesti egyetemről. Aztán visszatértem kis szobámba, ahol még le kellett ülnöm vagy hat hónapot." (i. m. 190. o.)

Ezzel szemben milyen volt a román börtönök világa?

"Jobb kéz felől ott sorakoztak az ismert csebrek — még kiürítetlenül —, bal kéz felől pedig szintén cementből kiképzett széles párkány s benne egyforma távolságra nyolc lyuk. A lyukak fölött guggolt nyolc ember. Szemben, a küszöb és a

II. rész

csebrek között még néhányan álltak, és kisdolgukat végezték. Az emberek fejét nem lehetett látni a legyek felhőjében, a padlón tócsákban állott a lé, a lábak alatt pedig hosszú férgek tekerőztek. A frissen meszelt falon odatörölt ujjnyomok." (i. m. 205. o.)

A nagyobb megpróbáltatások csak azután következtek; az akkor már idős Slavid-ot a börtön emberi méltóságában alázta meg. "Ahányszor ez eszembe jut, mindig szégyellem, hogy ember és román vagyok,... (i. m. 215. o.)

"A világosi pap által kibocsátott születési anyakönyvi kivonatom szerint 1848. január 18-án születtem. 1919. január 18-án tehát épp hetvenegy éves voltam. S épp ezen a napon, születésnapi jókívánság gyanánt, ón is idézőt kaptam a hadbíróságra. Bizonyára véletlen volt, de számomra bántó véletlen.

A hadbíróságra menet véletlenül öszszetalálkoztam nagy történészünkkel, Nicojae lorgával.

Ó az Akadémia felé tartott, a Stirbeipalota előtt, én pedig az út másik oldalán, a Fehér templom irányába. Amikor megpillantott, megállt, és tüntetőén nagyot köpött felém, úgyhogy a járókelők megálltak, mint annak idején az ismert Jónás-eset szemtanúi." (i- m- 217. o.)

"Én olvastam Dante Poklát. Láttam a Sixtus-kápolnában Michalengelo festményét a pokolról, láttam a pisai Camposantót is. De azok után, amit Vacarestiben láttam, úgy érzem, hogy Michelangelo és a pisai festő tehetségtelen kontár." (i. m. 231. o.) Slavici körbejárta a börtönt és így szerzett tapasztalatai mondatták vele a fenti sorokat.

"Most menjünk át a kiskorúakhoz — mondta Cristescu —, ha őket látta, akkor már nincs szükség arra, hogy a többieket is megnézze. (...) Egy nagy terembe léptünk, az úgynevezett ebédlőbe, ahol vagy tizenöt ágy volt, valódi vasból, valódi fenyőfadeszkákkal. Odabent, a terem sarkaiban körülbelül nyolcvan kiskorú kuporgott a földön, közöttük sok gyermek, összebújva, hogy egymást melegítsék.

Sohasem hittem volna, hogy ilyesmi is létezik ezen a világon.

Majdnem meztelenek voltak, csontjaik kiálltak fonnyadt zeller színére emlékeztető bőrük alól. megkérdeztem, hol alusznak és mit esznek.

— Négyen—öten, sőt, néha többen is alusznak egy ágyban, a gyengébbek pedig a földön — válaszolta valaki —, étel helyett pedig verést kapnak: a kicsik a nagyoktól s mindnyájan a börtönőröktől vagy a felnőtt tolvajoktól.

— A jobb kiállásúakat — tette hozzá másvalaki — néhány lejért magukhoz veszik a tisztek fajtalankodásra, vagy

4 A HÉT