A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-13 / 46. szám
::owjárww OTYEPKA IRMA: — Én elégedett vagyok szinte mindennel. Igaz, hogy ez nem a legolcsóbb áruház Komáromban, de talán a leggazdagabb választékkal rendelkezik. Jo érzés, hogy naponta kapható mindenféle friss áru. VANKÓ LAJOS: — Nekem nagyon tetszik az áruk elrendezése, viszont eleinte sokalltam az árakat. Valószínűleg belátta az üzletvezető is, mert úgy vettem észre, hogy például a hentesáruk árát csökkentették. Talán zöldségfélékből, gyümölcsből, tésztafélékből lehetne még nagyobb választék. Remélem, hogy a későbbiek folyamán is tartani fogják ezt a színvonalatl Ezután MORVAY IDÁTÓL, az emeleti textilrészleg vezetőjétől érdeklődtem: — Milyen a forgalom az egyes részlegeken? M.I.: — Négy részlegünkön (lakástextil, darab- és méteráru, kószruhák) megnőtt a forgalmunk. Ez javarészt az árubeszerzés módjának is köszönhető. Ugyanis állami üzletként áldozatai voltunk az ún. direktív szétírásnak, vagyis el kellett hoznunk a nagyraktárakból, amit ránk sóztak. Végre saját ízlésünk és az igények szerint válogathatjuk ki portékáinkat. Állandó kapcsolatot tartunk fenn a nagyraktárakkal és a magánvállalkozókkal is. Nagyon keresettek a lakástextíliák — városunkban mi rendelkezünk a legszélesebb választékkal. Méteráruból egyaránt keresettek az olcsóbb és a drágább alkalmi anyagok Is. Készruhákból és darabáruból főleg a divatosabb holmik kelendőek, de tartunk szezonvégi kiárusításokat is a kevésbé divatos áruféleségekből. Próbáljuk kielégíteni a vevők igényeit, beszerezni a keresett árut, hiszen a rugalmasság a sikeres üzletkötés és a forgalom növekedésének az alapja. A vevők igényeiről és a további tervekről a kollektíva tagjai ekképp nyilatkoztak: CABADAJ ERZSÉBET (lakástextil): — Egyelőre még van pénzük az embereknek, hogy vásároljanak, és eddig még sosem rendelkeztünk ilyen bő választékkal, mint az idén, az új viszonyok között. Reméljük, hogy elégedetten távoznak tőlünk a vásárlók! ELEK KATALIN (méteráru): — Több visszajelzés alapján állítom, hogy sokan igényelnének egy bőrdíszmű-részleget, ahol mindjárt beszerezhetnék a ruházati kiegészítőket is. PETRUŠ ZSUZSANNA (férfi darabáru): — Nekem is többen említették, hogy örülnének, ha pl. kalapot is árulnánk, és nyílna cipőrészleg. A vásárlók között végzett villámfelmórés alapján elmondható, hogy többségük elégedett volt például a lakástextíliák választékával (ottjártamkor gyönyörű köralakú perzsa szőnyegek és fodros függönyköltemények vártak gazdákra), viszont néhányan a kötött darabáruk és a divatos készruhák gazdagabb választékát hiányolták. Ám az üzletvezetőtől megtudtam, hogy növelni szeretnék a választékot, hogy ki tudják elégíteni a vevők további igényeit is. Miskó Ildikó Hát ide jutottunk... Előkelő kávéház a belvárosban. Az egyik asztalnál két feltűnően jól ápolt korosabb hölgy üldögél. Németül beszélgetnek. Egy meglehetősen furcsa kis figura áll meg mellettük. Bárgyú arcú, madárcsontú tíz év körüli fiúcska. Motyog valamit. A két hölgy úgy látszik nemigen érti, mert miután alaposan szemügyre vették a hívatlan jövevényt, ismét belemerülnek a beszélgetésbe. A gyerek még mond valamit, kinyújtja piszkos tenyerét, majd lassan, leszegett fejjel kiballag a kávóházból. Elhalad az asztalunk mellett és jól hallhatóan megjegyzi: a fene vigye el ezeket a fukar gazdagokatl Néhány nappal később egy másik belvárosi kávézó közelében találkoztam a kisfiúval. Figyeltem egy darabig. Ismét bement a kávéházba Az ablakon keresztül láttam, amint körülnéz, majd megáll két elegáns öregúr mellett, akik ráérősen szürcsölgették a kávét. Nyújtotta a tenyerét. Hiába. Az öregek nem szánták meg. Aztán feltűnt a pinoór, a gyerek pedig sietősen elhagyta a helyiséget. Találkoztam már sok koldussal. Nyugat-Európa számos nagyvárosában, Prágában, Budapesten, sőt, Pozsonyban is. Gyerekkoldusokkal is találkoztam. Ez a vézna kisfiú mégis furcsa hatással volt rám. Az arcán, a viselkedésében semmi félszegséget, semmiféle szégyent nem láttam. Úgy koldult, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna. Szomorú, esős őszi nap. Alig múlt fél egy. A pozsonyi főpályaudvarra óppenhogy begördült a Bukarest felé tartó Balt Orient expressz. Elfoglalom a helyem az agyondohányozott fülkében. Pár pillanat múlva egy szőke fiatalember jelenik meg az ajtóban. Először azt kérdezi, hogy hová utazok, aztán választ sem várva belekezd egy zavaros szövegbe. Beszédének lényege az volt, hogy — az önhibáján kívül — elveszítette a pénztárcáját, okmányait, szóval az egész táskáját. Ahhoz, hogy Pozsonyból tovább tudjon utazni, pénzre lenne szüksége. Főleg schillings, de ha az nincs, megteszi a forint, esetleg a csehszlovák korona. Schillingen! nincs, koronám, forintom” csupán annyi, amennyire itthon, illetve Budapesten feltétlenül szükségem van. Gondoltam, ennek hallatára a fiatalember továbbáll, és másik fülkében próbálkozik. Ahelyett ő egyre közelebb araszolt a táskámhoz. A százkilencven centiméter magas, jó egymázsás férfival szemben semmi esélyem. Ha el akarja venni a táskámat, minden bizonnyal meg is teszi. Fényes nappal, a pozsonyi főpályaudvaron, a vonat fülkéjében. Ekkor szerencsére nyílt a fülke ajtaja és egy idősebb úr tolódott befelé. A helyjegye éppen arra az ülésre szólt, amelyiken a szőke fiatalember pillanatnyilag ült, aki aztán hatalmas, sietős lépésekkel elhagyta a fülkét. Pár perc múlva, amikor már elindult a vonat, s ón is kifújtam egy kicsit magamat, elmondtam az útitársamnak az iménti jelenetet. Az öregúr komolyan meghallgatott, s csak annyit mondott: Nos, ezt hozta magával ez a nagy demokráciái Aztán belemerült az újságjába. Legalább tíz üveget viszek vissza a lakótelepi üzletbe. A lány az üvegvisszaváltóban mosolyogva közli velem, hogy üveget csak cserébe vesznek vissza. Tehát átveszi a tíz üveget azzal a feltétellel, hogyha tíz üveg valamiféle nedűt viszek helyette. Hát jó, egyezem bele jobb híján. Tíz üveg ásványvizet kérek. Nincs. Van helyette viszont Gold cola, Gold narancs, Pepsi, meg egy sor bőven cukrozott, szénsavval dúsított üdítő. Kenyeret is vennék. Az sincs. Van helyette viszont szezámmagos kifli, darabja három korona. Joghurtot is szeretnék. De csak Danone van. Kilenc koronáért Közben az üzletbe véletlenül betéved a szomszéd házban lakó, szellemileg fogyatékos fiú. A gyerek tizenöt—tizenhat óv körüli lehet, alig másfél méter magas, körülbelül kilencven kiló. Beszólni nemigen tud, van viszont egy vesszőparipája: a karatéban látott mozdulatokat utánozza. Előszeretettel rugdal a levegőbe, miközben furcsa, velőtrázó üvöltést hallat. Szóval ez a fiú véletlenül bejött lakótelepünk élelmiszerüzletébe. Furcsa viselkedésével persze rögtön pánikot keltett a helyiségben. Jaj Istenem, rémüldözött mögöttem egy idős asszony. Valamikor az ilyeneket intézetbe zárták, most meg itt zavarják a békés vásárlókat. Hát ide jutottunk... Jegyzi meg valaki a hátam mögött. Ballagok hazafelé a félig megpakolt bevásárlószatyrommai. Eszembe jut a koldus kisfiú, a szőke fiatalember a vonaton, felelevenedik előttem a szomszéd házban lakó elmebeteg gyerek. Szürke, ködös, meglehetősen hideg őszi nap. Éppen ilyen szürkék, ködösek és hidegek voltak a három évvel ezelőtti őszi napok is. De akkor az ilyen prózai dolgokkal senki sóm törődött. Mert akkor éppen bársonyosan alakultunk át. Mert akkor melengetett bennünket a hit, hogy egyszerre mindenki "megváltható", egyszerre mindenki szép lesz és jó. Azóta persze rádöbbentünk, az egész nem volt egyéb, mint "lelkünket ringató illúzió". És szomorúan állapítjuk meg: Hát ide jutottunk... Kamoncza Márta A HÉT 3