A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-06 / 45. szám
FIGYELŐ a szerepemről beszólni, főleg nem a bemutató előtt, amikor még nem lehet megjósolni, hogy "fiú vagy lány lesz-e a születendő gyermek"? Úgy gondolom, hogy Corba megformálása az egyik legösszetettebb női szerep-feladat a magyar drámairodalomban. Tulajdonképpen ez a nő három férfi lelki fogságában vergődik egy adott politikai-történelmi szituációban. Egyikükkel — az érsekkel — vétkezett, átélhette az igaz szerelmet. Férjéhez tiszta kapcsolat — igaz szeretet fűzi, a kathár püspökhöz pedig a feloldozás-megtisztulás vágya hajtja. Ebben rejlik a komplikált feladat — megtalálni, átélni a három figurához fűződő kapcsolatát. A bonyodalomban végül is mindhárom férfi az ő életét akarja megmenteni, ám Corba a végső tisztulást — a tiszták oldalán — a máglyahalált választja. BORÁROS IMRE — Pierre-Amiel, a pápai legátus: — Ki is ez a figura, akit alakítok? Egy pápai küldött, akit egy hajdani forró, szerelmes éjszaka húz vissza a tiszták várurának a feleségéhez, Corbához. Ezért elintézi, hogy a nő közelségébe kerüljön. Tehát az egyik célja a találkozás Corbával. A másik p6dig az, hogy rábeszélje a várvódőket: álljanak át a rómaiak oldalára. Illyés mondatai mai helyzetünkre is érvényesek, pl. Perellával folytatott vitájában a következő hangzik el: "Hány más országot akartok még, hány nyelvet? Amióta a mi Urunk megmondta, hogy egy pásztor és egy akol, s vajon az apostolok szavát ama szent pünkösdön a sokféle nemzet nem egy nyelven építette-e?..." Érdekes, izgató a feladat, de még csak a próba stádiumában tartunk, amikor a színész megszenved az alakításért, és sok minden változhat ezalatt. A pápai küldött a néző számára ellenszenves figurának tűnhet, viszont ha én az ő szempontjából ítélem meg a helyzetet, akkor egy megszállottnak tekintem őt, aki mindazt, amit kimond, őszintén is gondolja — nem hagyja magát letéríteni az útról. Végül a nagyközönség szempontjából az igazság Perella oldalán van, de erről a "nagyérdemű" majd saját maga meggyőződik. ROPOG JÓZSEF — En-Marty-Bertrám atya, kathár püspök: — Valami fantasztikus "nyersanyagot" kaptunk, egy nehéz nyelvezettel. Egy-egy szó mögött sok mondanivaló rejtőzik, ezért semmit sem szabad kihagyni, mert a mondanivaló értelmét veszti. Ezért a saját szerepformálásomról is annyit mondhatok: állandóan "bányászom", hogy megtaláljam egy-egy szó értelmét, üzenetét. A jellemről: a püspök egy nagyon erős jellemű ember, akinek a hite azt diktálja, hogy az egyedüli jó, szép és tiszta dolog az életben a máglyahalál. Hiszi, hogy a földi élet csak egy porhüvely, és a lélek tovább él a halál után. Mi lehetne más az élet célja, mint tisztának maradni? Pozitív figuráról lóvén szó, kellemes érzés őt alakítanom, de főleg a darab nyelvezete miatt még jócskán akad csiszolnivaló! HOLOCSY ISTVÁN — Des Arcis, a francia hadak feje: — Ez a lovag Lajos király közvetlen küldöttje. Perellával szemben is nagyon lovagiasan viselkedik — a perrel nem azonosul, ő csak egy kivitelező, aki nagyon tisztán, becsületesen szeretné levezetni az ügyet, hiszen a várúrban az őszinte, nagyszerű embert látja. Végül barátok’lesznek. Nagyon nehéz megformálni ezt a szerepet, mert a karakter úgy van elrejtve, hogy azt plasztikusan tolmácsolja a színész a színpadról. Kevés olyan markáns kapaszkodó van benne, amivel egyértelművé lehet tenni ezt a néző felé. SKRONKA TIBOR — Mirepoi Péter, Perella veje: — Nagyon örültem ennek a szerepnek, mert szeretem a férfias és labilis jellemű figurákat, és gyakran színpadon vagyok. Szépen ívelhető szerep, tehát más a kezdetén, és egész mássá érik át a végére. A koromnak is megfelelő szerep, vagyis egy lendületes, harci kedvvel rendelkező fiatalembert formálok meg, aki a darab végére megalkuszik a történtekkel. Az is igaz, hogy a 40. évfordulóra valami más darabot képzeltem volna el, ami jobban kifejezte volna az ünnepi hangulatot — mindazt, amit 40 óv jelent egy színház életében. Azonban mindent el fogok követni, hogy ezt a szerepet a lehető legjobban alakítsam. KOVÁCS ILDIKÓ — Azalais, Perella lánya: — Az albigens várúr lányaként beleszeretek az ellenséghez tartozó Gérard lovagba, akit az irántam érzett szerelme illetve az árulása miatt kivégeznek, mi pedig apámmal megmenekülünk. Szimpatikus a szerep, és remélem, hogy sikerül vele azonosulnom. BOLDOGHY OLIVÉR — Gérard, francia lovag: — Engem ért a tisztesség, hogy Azalais kísérője lehettem, mikor túszként nálunk tartózkodott, és egymásba szerettünk. Első látszatra negatív figurát formálok meg, de később — egy romantikus szerelem hatása alatt — átlépek az ellenséghez, és ez a pálfordulás megváltoztatja jellememet is. Majd elválik, hogy mennyire lesz sikeres az alakításom, a játékunk... Tehát a Jókai Színházban a jubileumi évadnyitás dolgos hétköznapokat — idő- és energiaigényes próbákat (is) jelent. Nem állt szándékomban köszöntőt írni, azonban mintegy "fáklyaként" ide kívánkozik Juhász Gyulának "A vidéki magyar színészekhez" intézett néhány sora: "Magyar szó hirdetői a vidéken, Művészetünk örök tüzét szitok, Oszoljatok apostol küldetéssel! JELSZÓ: A MAGYAR IGE GYŐZNI FOG!" MISKÓ ILDIKÓ Konferencia a századforduló irodalmáról Az idén szeptember 21-én és 22-ón harmadszor jöttek össze Budapesten a szlovák és a magyar irodalomtudósok, hogy közösen vitassák meg azokat a szakmai kérdéseket, amelyek mindkét fél érdeklődésére számíthatnak. Ezek az ismétlődő konferenciák az MTA Irodalomtudományi Intézete, valamint az SZTA Szlovák Irodalmi Intézete és Világirodalmi Intézete közötti együttműködési egyezmény egyik legfontosabb elemét képezik. A századforduló irodalma című konferencia a 19. század utolsó és a 20. század első két évtizedében kialakult irodalmi irányzatokat választotta vizsgálódásai tárgyává. A témaválasztás céltudatosan történt. Szakmai szempontokon kívül aktuális, a mai életet közvetve érintő vetülete is van a kijelölt tárgykörnek. A századforduló bizonyos vonásai több szempontból nagyon hasonlítanak a ma képéhez. Akkor is, most is egy régi világ volt, illetve van letűnőben, hogy helyet adjon egy másiknak. Az akkori és a mai Közép-Kelet-Európára is jellemző a régi társadalmi rendszerben meg nem oldható szociális és nemzetiségi ellentétek, konfliktusok felgyülemlése, amelyek alapvető társadalmi változtatásokat feltételeznek. Ezekkel a problémákkal a századforduló irodalma is behatóan foglalkozott. A kor legnagyobb írói mindezt az egyetemes humanizmus szellemében kezelték. A századelő szlovák—magyar irodalmi kapcsolatainak elemzése közben törvényszerűen felmerült a magyar Ady Endre és a szlovák Pavol Országh Hviezdoslav költői "üzenetváltása", amelyben a napi politika ellenségeskedéseit átívelve a,forradalmi demokratikus eszmék, a társadalmi igazságosság és a nemzetek egyenjogúsága mellett tettek tanúbizonyságot, ezzel mintegy követendő példát mutatva a későbbi irónemzedékeknek. A konferencia rámutatott arra, hogy a szlovák és a magyar irodalom közös vonásait a századfordulón a két nemzeti irodalom hasonló létfeltételei határozták meg: a közös államforma, a hasonló társadalmi és kulturális közeg és Kőzép-Kelet-Európa egységes szellemi atmoszférája. A megkülönböztető jegyek a szlovák és a magyar irodalmi élet eltérő jellegéből származtak. Ezt a két korabeli irodalmi mozgalom, a Nyugat és a Slovenská Moderna összevetése meggyőzően bizonyította, valamint azok az előadások is, amelyek a szlovák és a magyar modernista törekvéseket vizsgálták külön-külön. A tanácskozás nem korlátozódott csupán a szlovák és a magyar irodalomra. Több előadás a bolgár, délszláv, orosz, lengyel és más irodalmak modern irodalmi jelenségeit vizsgálta. Mindezek nagyjából egy időben léteztek és hasonló vonásokkal rendelkeztek, mint a mi irodalmaink. Ez azt mutatja, hogy a régió irodalmának fejlődését, egyes műnemeink és műfajaink alakulását elsősorban általános érvényű törvényszerűségek határozták meg, amelyeknek a nemzeti irodalmak törvényszerűségei alá voltak vetve. Az új, a modem irodalmi irányzatoknak mindenütt meg kellett küzdeniük az elavult, konzervatív eszmei és művészi irányzatokkal, iskolákkal, pl. a magyar népnemzeti iskolával, vagy a turócszentmártoni konzervatív "öregekkel". A nemzeti irodalmak fölötti törvényszerűségek hatása még élesebben kirajzolódott azokban az előadásokban, amelyek több irodalom összehasonlításából vonták le következtetéseiket. Nem hiányoztak az összehasonlító előadások a modern nyugat- és kelet-európai költészet, valamint a próza tárgyköréből sem. Ezekben az a tüzetes elemzésekkel alátámasztott álláspont nyilvánult meg, hogy az a fáziseltolódás, amelyet a kelet-európai gazdasági és társadalmi fejlődés megkésettsége okozott, nem kisebbíti az itt keletkezett modern irodalmi törekvéseket sem eredetiségükben, sem eszmei és művészi értékükben. Egy ilyen rövid ismertetésben még megközelítőleg sem sorolható fel az elhangzott csaknem húsz előadás és az ezekhez kapcsolódó elmélyült vita valamennyi problémaköre és szempontja. A budapesti szlovák—magyar irodalomtudományi konferencia eredményeit összegezve elmondhatjuk, hogy sok új felismeréssel gazdagította a századforduló irodalmáról eddig kialakult képet, új tényeket, összefüggéseket tárt föl, pontosabban fogalmazta meg azokat a törvényszerűségeket, amelyek formálták a kor irodalmát. A konferencia baráti légkörben folyt le. Ehhez a közös problémák előtérbe helyezése és az eltérő nézetek toleráns, megértő kezelése is hozzájárult. A következő közös konferenciát 1994-ben Szlovákiában rendezik meg. KAROL TOMIŠ A HÉT 11
