A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-06 / 45. szám
ELŐ MÚLT Nyelvtörvények abroncsában Régi ma tri ládáinkban többször is találtam olyan bejegyzéseket, amilyenekkel a papok, főleg a r. kát. egyház lelkészei az anyakönyvezés nyelvének felülről rendelt változásait nyugtázták, olykor minősítették is. írtam már, hogy Vodnyánszky János egyházgellei plébános latin nyelvű disztichonokban búcsúzott 1836-ban az anyakönyvi latinságtól, üdvözölvén a magyart, majd ugyanilyen formában intett búcsút a magyarnak a visszatért latin örömében. Az utóbbi napok kutatásai hozták, hogy Edényi Márton alistáli plébános érdekes és sajnálatos módon nálunk némiképp ismét időszerűvé lett jegyzetére kaptam föl a fejem a volt Pozsony megyei Levéltár (SOAB) olvasójában, s mindjárt ki is másoltam olvasóink részére. A szöveg az 1833— 1852. évi alistáli r. kát. születési anyakönyv bejegyzései végén, a kódex 67. lapján található, s így szól: "A német kormánynak különös meghagyása következtében az anyakönyveket magyarul írni nem szabad, sőt a rovatokat is meg kellett változtatni, és így még évekig használható tiszta lapokat többé beírni nem szabad, hanem új anyakönyvek megvétele parancsoltatott az egyházi /elsőbbség által a templom kárával. E meghagyásnak teljesítése oly szigorúan hagyatott meg, hogy mindenkinek írásban kellett feljelenteni (!), ha váljon (!) használja-e az új rovatokat az anyakönyvi beírásoknál. Ezt is az egység tekintetében parancsolták. Tartván a vizsgálattól — mely ez időben gyakori, félvén a kuttatástól (!) és majd a büntetéstől búcsút veszek e rovatoktól, kezdem használni az újakat azon nagy reménnyel, hogy tán a rovatok, azokkal együtt a nyelv is meg fog változni ?! Jönni fog, jönni kell egy kedvezőbb időszaknak, melyben a magyar nemzet ha jogait nem is, de nyelvét, ennek használatát vissza fogja nyerni, vagy szerezni. A műveltség ily fokára jutott nyelvet fejlődő virágzásában akadályozni megbocsájthatatlan bűn, mely büntetését elkerülni nem fogja. Akadályoz/ú erővel lehet, de kiirtani akarni esztelenség. Pártolják a nagyok a németet, ajánlják a latint, sőt az elsőt minél jobban. Sürgetik és erőszakolják, annál inkább ingerlik, kénszerítik (!) a magyart szeretni, művelni saját nyelvét. Előbb kiirtható a nemzet, mint elvehető nyelve. El még a magyar! Ha Budát nem áll bírnia hatalmában, legyen egy ideig a németé, mint volt hajdan a töröké! Jönni fog egy jobb jövő, melyben magyar zászló fog Budának falain lengeni, ott, és mindenütt a magyar nyelv zengeni. Igaz, az anyakönyvek az egyház által — illetőleg a plébánosok által — vezettetnek, de nem annyira az Egyház, mint az Ország vagy annak (!) érdekében és az egyesek használatára íratnak és adatnak ki az anyakönyvi kivonatok. Elég sajnos, hogy az illetők fizetnek a kivonatokért, és nem tudják elolvasni azt, amit tudni érdekökben van. Hát a cseh és morva hivatalnokok értik-e a latin nyelvet!? Igaz, hogy a magyart sem, de azért Magyarországban viselnek hivatalt! Megvirrad még valaha a magyarnak is! írám Alistálban 1852~ évben. Emk." (A rövidítés föloldva: Edényi, maga kezével.) Edényi Márton 1848. június 10-én, a forradalom negyedik hónapjában keresztelt először Alistálon, előtte Vízner Ferenc szolgálta ezt a csallóközi egyházat, s a bejegyzések mind magyar nyelvűek. "Az 1836^ Évben végződött Ország Gyűlése meghagyásából ezentúl Magyar azaz Honnyi nyelven irattatnak bé az újonnan Szülöttek", írta Pogány András akkori plébános az anyakönyv 14. oldalára, s mindjárt engedett is a törvénynek. Tizenhat évig tartott ez a boldog, természetes állapot, hogy aztán az ellenforradalmi kormányzat a Magyar Királyság területén a nemzet nyelvét minden lehetséges hivatalos helyről ldebrudalja. Edényi plébános úr szövegét lehetetlen meghatottság nélkül olvasnunk. Nemcsak a beletáplált fájdalom és a fölébe kerekedő reménység, hanem a szöveg naiv költőisége is megindítja a mai olvasót. A jegyzet soraiban ismételten Vörösmarty Szózatának híres "Még jőni kell, még jőni fog/ Egy jobb kor "ja visszhangzik, s az ihlet vele magával is megcsendíttet egy ragrímet ("Budának falain lengeni... a magyar nyelv zengeni...“). Elég is ennyi róla, ízlelgesse a szöveget maga a kedves olvasó, s töprengjen el rajta. Mi azonban tisztázzuk, ki volt Alistál plébánosa, Edényi Márton, aki ezeket a mondatokat papírra vetette. Magam Ipolyi Amold Csallóközi utiképek c. munkájának III. részében, a Felső-Csallóköz déli részét tárgyaló fejezetben (Vasárnapi Újság, 7/1858, 77. 1.) találkoztam először a nevével. Ipolyi leírja a falu 14. sz.-i gótikus kát. templomát, említi a két felekezet (a katolikusok és kálvinisták) vad történelmi viszályait, s így folytatja: "Ma szelíden és békésen állanak a domb alatt egy felől a kath. plébániaház, más felől az újabb reform, templom és papiak. Derék lakóik Edényi Márton és Patkós István (helyesen: Patkó Mihály, K. L. megj.) ur már csak híveik oktatásában és irodalmunk szeretetében versenyeznek egymással." Ipolyi tömör jellemzését a fenti Edényijegyzet is igazolja. Az alistáli tisztelertdő úr élete felől Némethy István Series parochiarum et parochorum... (Esztergom, 1894) c. lexikonja igazít el bennünket. Eszerint Edényi Márton 1819. november 15-én, a Komárom megyei Bánhidán született, bölcsészeti és teológiai tanulmányait Nagyszombatban végezte, s 1844. július 18-án szentelték az egyház papjává. Vásárúton, majd Dunaszerdahelyen káplánkodott, s 1848. jún. 1-jén helyezték adminisztrátornak Alistálra. Okt. 3-án a falu plébánosa lett 1872. dec. 20-án Bajtára került, s ugyanott hunyt el 1887. márc. 9-én. Reméljük, sírja na is megvan, s gondját viselik. Vigyázzanak rá! KONCSOL LÁSZLÓ 12 A HÉT
