A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-30 / 44. szám
TALÁLKOZÁSOK Turczel Lajos Szálkája "Nem szégyenlem bevallani, hogy lelkes lokálpatrióta vagyok, és a szülőfalumra, Szálkára, ugyanazzal a szeretettel gondolok ma Is, mint gyermekkoromban, amikor még az egész látható és tapasztalható világot jelentette számomra." (Turczel Lajos: Tanulmányok és emlékezések) Emléktáblát helyeztek el Szalka egyik régi, ám nemrégen felújított házának falán a község híres szülötte, Csepreghy Ferenc születésének 150. évfordulója alkalmából. Nem nagy ügy, gondolják talán sokan. Lehet, hogy valóban nem az, ám ennek az ünnepélyes szertartásnak a megítélése több szempontból lehetséges. Az emléktábla-avatás a szalkaiaknak nem mindennapi emlékezetes eseményt jelentett. S ezt jelentette Turczel Lajosnak is, aki rövid előadásában a helyszínen méltatta az írót. — Látod azt a két "púpú" hegyet? — kérdezte Szalka felé közeledve Turczel Lajos, tegezve, mint mindenkit, aki diákja volt, vagy életkora alapján az lehetett volna. (Itt jegyzem meg, hogy van ebben a "mindenkit tegezésben’ valami szívmelengető. Az ember úgy érzi, hogy' a mindenkit letegezettek körülhatárolhatatlan és megnevezhetetlen, ám mégiscsak létező táborába tartozván nincsen nak mondható "paraszti" viseletben. Turczel Lajos valóban ismer szinte mindenkit... Rgyelem őt. Néhány perc alatt óriási metamorfózison megy át, újra szálkái lesz. S ölelés ölelést ér, a "tanár úr* megszólítás Lajos bátyámmá, Lajos bácsivá, drága Lajosommá módosul, mondhatnám: családiasul. Nézem az "akolból" elcsavargottat, a tömegből "kiváltat", hogyan atzonosul azokkal, akiket a tudás megszerzésének vágyától hajtva, ha nem is örökre, de mégiscsak otthagyott. Minden újbóli találkozáskor lélekben velük van, ám ennek az azonosulásnak más már a minősége, mint hajdanán... A kultúrházban egy öreg parasztember áll meg előtte. A ruhája ünneplő: fekete nadrág, felöltő, nyakig gombolt fehér ing, fekete kalap. A gyülekedő emberek morajlása, a sokadalom furcsa intimitást ad találkozásuknak. Szinte elvesznek a tömegben. Lehet, hogy most csak én figyelem őket? Az öreg paraszt és az irodalomtudós, egyetemi tanár egymás nyakába borulnak. Az a benyomásom, fontos dologról beszólegyedül, nem elveszett.) Visszatérve az előző gondolat elveszített fonalához (amelyet a Tanár úr is oly sokszor keres), miután a kérdésre, amely a szokatlan alakú hegyre vonatkozott, meghallgatta tömör és meglepő válaszomat, azt, hogy "látom", folytatta: — Ha a szülőfalum felé közeledve meglátom ezt a hegyet, öröm fog el. Nagyon szeretem a szalkaiakat, bár nyakas emberek. Rengeteg emlék fűz a községhez. Az életem egy darabját jelenti. Név szerint ismerek szinte mindenkit. Persze elsősorban az idősebbeket, ám a fiatalokat Is el tudom helyezni a családok, nevek rengetegében. A faluban már várnak bennünket. Mindenki ünneplőben van, a legidősebbje még mindig a hagyományos-Az emléktáblát a falu szülötte, dr. Turczel Lajos leplezte le getnek, bár a diskurzus nem tart sokáig. Csupán mondatfoszlányokat hoz felém a nyitott ajtón besurranó nyárvégi fuvallat: "...Tudom, hogy te is nagyon szeretsz engemet... ón is mindent megtennék érted..." Összegyűlt már a tömeg a Csepreghy-ház előtt. Vagy százötvenen vagyunk, lehet, hogy többen. Állunk a porban, a langyos napsütésben. A Tanár úr a népszínműíró Csepreghyról beszél: "1842-ben a szálkái búcsú napján született többgyermekes kiskereskedői családban, amely magasabb iskolázást nem tudott biztosítani számára. Az asztalosmestersóget Esztergomban tanulta ki, s ott megismerkedett a színjátszással is, első ígéretes..." Szemben állva velünk, nézem az 9gybegyűlt embereket. Úgy látom, elsősorban az idősebbek, s a középkorúak jöttek el az avatásra, bár tizenéveseket és gyermekeket is látni a közönség táborában. Szemben velem két idős parasztember áll, ünneplőben. Kirínak a sorból. Hirtelen elszorul a torkom, mintha gömöri gyermekkorom öreg parasztjait látnám, akik a mennybóli barázdákat szántják már. Fúj a szél, száll a por és száll a szó: "A népszínmű, ez a műfaj már Csepreghy korában kimerült, elhaló volt, de az asztalosmester-szerző olyan erőt tudott önteni belé, hogy megállta a helyét ez az elavuló műfaj..." Állunk a porban, hallgatjuk az előadást, a verseket, a kamarakórus énekét. A derék szalkaiak meghatottan tapsolnak, s várják az ünnepélyes pillanatot, az emléktábla-leleplezését, amelyet Turczel Lajos ejt meg. "Ebben a házban született Csepreghy Ferencz drámaíró 1842-1880. 150. születési évfordulója emlékét tisztelettel örökíti meg a CSEMADOK Szálkái Alapszervezete". Állunk a ház előtt, hajunkba port fúj a szél. Turczel Lajos, mintha csak követte volna tekintetem irányát, a fülembe súgja: "Látod azt a két idős parasztembert ott szemben? Az egyik botra támaszkodik... Osztálytársaim voltak." A kultúrházban immár felszabadultan beszélgetnek az emberek. A Bottlik tanító-házaspár, Halló Józsefék, Kovács Mária, Zimán Vilmos polgármester és a többiek a leendő Csepreghy-emlékszoba létrehozásának a lehetőségeit fontolgatják. A helyet kiszemelték már.. A volt óvoda rekonstrukciója után lehetőség nyílik arra, hogy méltóképpen állítsák ki az íróra vonatkozó emlékeket, dokumentumokat, beszerzésük ügyében többen fáradoznak. Estére hajlik már az idő, mire elbúcsúzunk a derék szalkaiaktól. Hátunk mögött belevész az őszelői alkonyatba a két púpú hegy. L. DUSIK ÉVA
