A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-30 / 44. szám

Lehet szeretni egy érettségi tételt? Sőt mást kérdezek: Lehet tudni egy érettségi tételt harmincnyolc évvel az érettségi után? Lehet még rá emlékezni?

Štítnický bizony már harmincnyolc évvel ezelőtt érettségi tétel volt. Igaz mindössze vagy tízsoros, ahhoz mégis elég, hogy tökéletesen elfelejtsem, ha annak idején egyáltalán tudtam. Annyi dereng bennem mindössze, hogy a szlovák szocialista költészet élvonalába tartozott. Már akkor. Illetve: akkor még.

Mert azóta sokszor és sokat fordult a világ. Az irodalmi lexikonok még mindig mint a szocialista líra úttörőjét tartják számon — ha egyáltalán számon tartják;

Kilencven éve született Illyés Gyula, a huszadik századig magyar irodalom meghatározó egyénisége. Ősei cselédek, pásztorok voltak. Apja uradalmi gépész. A szülőföld, a puszta, az első irodalmi próbálkozások élményfonása. Később ezt dolgozza fel megrázó szociográfiai művében a Puszták népében. Korai versei egyéni módon ötvözik egybe a realista népi hagyományokat és a modem líra meghatározó elemeit. Fiatalon Párizsba kerül. Bányász, könyvkötő, tanító és közben a Sorbonne-on előadásokat hallgat. Megismerkedik a kortárs francia irodalom és képzőművészet tagjaival. A franciaországi magyar lapok közölték először verseit. Ottani tartózkodásáról később Hunok Párizsban címmel regényt írt.

1926-ban hazatér, Budapesten kap hivatalnoki állást. Először az avantgarde táborába kerül, Kassák lapjában dolgozik, majd a Nyugat közli rendszeresen verseit és Babits hamar felfigyel rendkívüli tehetségére. Az új költőnemzedék vezető egyénisége. Egy ideig szoros barátság fűzi József Attilához is. Németh László a harmincas években így jellemezi Illyés verseit: "Költészete nem vasárnapi kivonulás, hanem emelkedett hétköznap, intim rezdülésekben és szép lobbanásokban gazdag... Illyés »népiességét« nem lehet elképzelni nyugati műveltsége nélkül."

ÉV FORDULÓ

CTIBOR ŠTÍTNICKÝ

w

70 EVES

az ilyen tudós könyvek általában késnek egy-kót évtizedet. Közben Štítnický is megjárta a politikai poklok néhány bugyrát — hadd ne részletezzem most, melyeket.

Eredeti művei közül kiemelkedik a Kenyér és rózsák (Chlieb a ruže) című versgyűjtemény (1959), a korabeli kritikák is ezt tartják a legjobb könyvének.

Pedig legjobb művei a műfordítások, közülük is Madách: Az ember tragédiája dmű drámai költemény, amelyet a hozzáértők a mű legjobb szlovák fordításának tartanak, s valószínűleg igazuk van, hiszen nincs olyan nagyon sok szlovák Madách-fordítás (Hviezdoslav, Beniak). Az ilyen laikus, mint e sorok írója, csupán annyit állapíthat meg, hogy Madách Imre Štítnický nyelvén szép, élvezetes és gördülékeny. Bizonyára színpadon is jól előadható, jól mondható, mint ahogy mondták is már a Szlovák Nemzeti Színházban.

De Štítnický műfordítói vénája nem merült ki csupán Madách fordításában. Fordított ő Aranyt, Petőfit, Adyt (a prózáját is), Radnótit, sőt a szlovákiai magyar költőket is, pl. MonoszlóyX.

Ezért js szívesen köszöntőm a hetvenéves Stítnickýt, hiszen egész életét végigkísérte a magyar kultúra, a magyar irodalom iránti megbecsülés és szeretet, ami nem túl gyakori a szlovák írók közösségében, hiszen az egyik kezemen

"NEM ADHATOK MÁST, CSAK Ml LÉNYEGEM" (MADÁCH)

megszámolhatom, hány műfordító dolgozik rendszeresen a magyar irodalom szlovák nyelvű tolmácsolásán. A nagy öregek, Smrek, E.B. Lukáč meghaltak, a középkorúak közül jóformán csak ketten fordítják a magyar irodalmat. Fiatalokról meg nem is tudok.

Illyés Gyula felteszi valahol a szónoki kérdést: Vajon kinek van morális, szellemi haszna a fordításból? Azoknak-e akiket fordítanak, vagy akik fordítják? Vajon az angol irodalom, az angol kultúra gazdagodott-e azzal, hogy a magyarok szinte több Shakespeare-művet lefordítottak nyelvükre, mint amennyit a nagy drámaköltő megírt?

Nyilván a magyar kultúra lett gazdagabb.

Annak ellenére, hogy ez így igaz, mi mégis hálásak vagyunk Štítnickýnek és a többi szlovák műfordítónak nem könnyű és sokszor bizony önmagában nem túl hálás tevékenységükért.

Október elsején, a Pozsonyi Magyar Kulturális Központban bensőséges ünnepség keretében köszöntötték barátai és olvasói a 70 éves költőt és műfordítót. Boros Jenő, a Magyar Köztársaság pozsonyi főkonzulja átadta neki a Magyar Művelődési Minisztérium kitüntetését a Pro Cuítura Hungarica emlókplakettet.

ZS. NAGY LAJOS Fotó: PRIKLER L.

A népi írók mozgalmának vezető személyisége, a Válasz című folyóirat munkatársa. Babits halála után a Nyugatot Magyar Csillag néven szerkeszti tovább, de a német megszállás alatt bujdosnia kellett. 1946—49-ben a Nemzeti Parasztpárt képviselője, a Válasz szerkesztője, de később egyre inkább visszahúzódik a közélettől és az irodalomnak szenteli idejét. Ekkor születnek nagy történelmi drámái, melyekben a magyar szabadságharc alakjainak állít méltó emléket. Drámái a nemzeti sorsfordulók egy-egy mérföldkövei, a miértre, a hogyan továbbra keresi bennük a választ, és a történelem valós tényeit tárja fel megrázó, meggyőző őszinteséggel és művészi erővel. Hajszálgyökerek című esszékötetében a magyarság sorskérdéseinek megoldására figyelmeztet, mint ahogy utolsó éveiben is mindig felemelte a szavát a nemzetiségi, nemzeti sérelmek, a zsarnokság demagógiája ellen.

Csoóri Sándor még 1969-ben írta: "Utolsó nagy nemzeti költőnk — szokták mondani róla tisztelettel, és mellére tűzik a költészet nagyezüstjét. Mi lenne, ha egyszer nem azt kutatnánk, — azt is tévesen —, miben sereghajtó, hanem hogy miben kezdeményező, átfordító, törvényhozó? S nemcsak a magyar költészetben, hanem a kortársi európai költészetben is."

Illyés Gyula írásaiban nincs "üresjárat", mindig a nemzet és a társadalom gyötrő kérdéseire kereste a választ. Hatása túlnőtt az országhatárokon és Európa is felfigyelt szavára, műveire. Nem sokkal halála előtt a rádióban így vallott a szülőföldről: "Európa neveltje vagyok, mai teljes ember voltomban. S az csak fokozza, hogy szülővidékemhez mind bensőségesebben ragaszkodjam, sorsa minden fordulóján."

OZSVALD ÁRPÁD A HÉT 15