A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-30 / 44. szám
és vizuális alkalmassági vizsgán, nagy tapasztalatról tettek tanúbizonyságot az óvodai játékok éneklésében, szépen rajzoltak, viszont van még mit javítaniuk a nyelvhelyesség terén, ami az írásbeli dolgozatnál mutatkozott meg; továbbá hiányosságok mutatkoztak az irodalmi tájékozottság terén, ami a magyar nyelvű óvodai szakirodalom és a szépirodalmi művek olvasgatásával bepótolható. Ezért is tartanánk szükségesnek a komáromi egyetemi könyvtár mielőbbi átadását. Természetesen a főiskolai színvonalú képzés közben újabb tantárgyakkal ismerkednek majd a hallgatók (pl.: filozófiai alapismeretek, etika, művelődéstörténet, magyar népi játékok, gyermekirodalom stb.), és igényesebb zenei és képzőművészeti képzést is szeretnénk nyújtani. Alapjában véve elégedettek vagyunk a felvételi vizsgák eredményével, hiszen a hiányosságok, illetve a különbségek egy, a miénktől eltérő oktatási programmal-tantervvel magyarázhatóak. — Következnek a konzultációk, majd az újabb vizsgák és három év múlva a diplomaosztás, amelyet talán (!) a szlovák fél is elismer... Z.J.: — A januári utolsó konzultáción komáromi elővizsgát engedélyezünk, majd a diákok saját költségen fognak Sopronba utazni, ahol egyéni vizsgarend szerint fognak vizsgázni. A diplomával kapcsolatban egyelőre csak annyit mondhatok: jelenleg létezik a két állam között egy olyan egyezmény, amely szerint elismerik a másik országban szerzett okleveleket. Viszont a hallgatók is és mi is tisztában vagyunk azzal, hogy ebben a változó világban három év alatt sokféleképpen alakulhatnak a dolgok, változhatnak a szerződések. Ha nem tudjuk végigcsinálni, amit elkezdtünk, akkor legalább a lelkiismeretünk tiszta lesz, hogy legalább megpróbáltuk... sajnos, nem rajtunk múlik minden! — Köszönjük a segítségüket és a tájékoztatását! MISKÓ ILDIKÓ HÍRMONDÓ állóhelyért Estéh a Staatsoperben járhatunk operába... de sürgősen előrebocsátom, ne tessék minket olyannak képzelni, akik a belépőért a négy számjegyű árat simán "lebrennolják", hetente akár kétszer is. A mi belépőnk csupán húsz schillingbe kerül, s ama "legelőkelőbb" helyre, az állóhelyre, a híres Stehplatzra szól. Így hát hobbinak relative "olcsó", de ama hely megszerzése, melyen az ember aztán végigállja az előadást, áldozatot kívánó procedúra, melynek megvannak a maga íratlan, de pontos szabályai. Tehát helybiztosítás céljából délután két óra körül a Staatsoper hátsó bejárata előtt kell lenni, ahol már ilyenkor gyülekezik a jegyre éhes közönség. Itt a fegyelem még laza, ezért négyes csoportunk helyét egy személy is biztosíthatja. Ehhez azonban már szükségeltetik a bécsi operajárás legfontosabb rekvizítuma: az összecsukható halász székecske. Az épületbe az előadás kezdete előtt mintegy három órával engednek be. Ekkor már bejutunk arra a hosszú folyosóra, ahol kettes sorban — a székecskén "kényelembe" helyezkedve — kell eltölteni a várakozás hosszú óráit. Ez roppant mulatságos időtöltés, de itt már senki sem helyettesíthető, az érkezés sorrendje szent és sérthetetlen. Ezt saját bőrömön is tapasztaltam, mert éppen legutóbb megkésve érkeztem vissza a városnézésről, s bár holmim az élen álló társaimnál volt, bizony a teremőr könyörtelenül a sor végére tessékelt. A várakozási időt mindenki saját Ízlésének megfelelően tölti: beszélgetve, olvasva, kártyázva, avagy mint legutóbb láttam, egy tanárnő növendékei dolgozatát piros ceruzával javítgatta, amihez a háttérzenét a fején lévő walkmenje szolgáltatta. negyedórával a nézőtérre boruló sötétség előtt azonban már illik visszatérni az oly verejtékes harccal megszerzett helyre, s élvezettel hallgatni a Bécsi Filharmonikusok tagjaiból alakult zenekar hangolását. S ha az előadás jó, az ember szinte észre sem veszi, hogy végigállta a felvonást — de azért őszintén bevallom, ülve mégiscsak kényelmesebb lenne. A szünetben aztán újra egy pádon ülve gyűjti az ember az erőt a következő felvonásra. Bevallom, nehezen adtam a fejem erre az állóhelyes "kalandra”, de az első próbálkozás után meg Ízlelve a "nagy előadások" élvezetének lehetőségét, bizony jómagam is lelkes Stehpiatz-rajongó lettem. S hogy milyen széles körű e tábor, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy legutóbbi ottlétem alkalmával éppen egy budapesti házaspár állt mellettem, akik ugyancsak rendszeresen járnak a hajdani császárvárosba élvezni az opera gyönyöreit. Idei szezoneleji látogatásaimnak mérlege két előadás. A már említett Giordano-opera, melyben André Chénier költőt Giuseppe Giacomini, szerelmét, Madaleint Katia Ricciarelli, Géraldot, a lázadó lakájt pedig Renato Bruson személyesítette meg. Ritka szerencsés találkozása volt ez három egyenrangú világsztárnak. Pár nappal később földinknek, Edita Grúberovának tapsoltunk lelkesen, aki nagy szerepét, a Lammermoori Luciát énekelte (még ma is) káprázatosán. Ilyen előadások élményével gazdagodva csak azt mondhatom, érdemes a Staatsoper Stehplatz-ának törzstagjává lenni. VARGA JÓZSEF 1986-ban történt. Nagypéntek volt. Ültünk a drezdai Semperoper nézőterén, és vártuk Wagner Lohengrinje szférikus hangzatainak felcsendülését. Egy, a függöny elé lépő úr azonban közölte, hogy technikai akadály miatt az előadás kezdete némileg eltolódik. A mellettünk ülő japán úr persze mindebből semmit sem értve, felvilágosításéri hozzánk fordult, aminek tört angolsággal eleget is tettünk. Ezzel kezdetét vette egy beszélgetés, és pozsonyi mivoltunkra is fény derült. Uj ismerősünk nem kis irigységgel jegyezte meg, hogy milyen jó ott nekünk, Bécs közelében, mert hát, ugye állandóan oda járunk operába... Hát kérem, tessék azt 1986-ban angolul megmagyarázni egy japánnak, hogy mi a vasfüggöny, s hogy ó Tokióból könnyebben jut a bécsi Staatsoperbe, mint mi a hatvan kilométernyi "szomszédságból" Ez az emlék villant az agyamba egy szeptemberi szombat éjszaka, amikor az élmény hatása alatt még szótlanul merengtünk a Bécsből hazafelé száguldó autóban, Umberto Giordano operája, az André Chénier előadása után. Mert hát igen, valóra vált az álom, s tényleg Bécsbe Mintegy ötnegyedórával a tényleges kezdés időpontja előtt vége a várakozásnak. A rendre felügyelő cerberusok újra kialakítják a kettes sort, s a várakozók előtt megnyílik a következő ajtó, mely már egyenesen a pénztárhoz vezet. A jegykiadás az előre elkészített húszasért már villámsebesen megy — s megkezdődik a rohanás a további ajtó, a nézőtéri bejárat elé. A rohanás lényege, hogy minél előrébb kerüljön az ember. Itt újabb "pihenő" következik, amíg mindenki megkapja a belépőjét, miközben az ember leadhatja a szerencsére díjtalan ruhatárban a már összecsukott székecskéjét. Pontban egy órával a kezdés előtt végre az utolsó ajtó is megnyílik, mely egyben az ismertetett "ügyességi verseny" utolsó fázisát is jelenti. Az állóhelynek kijelölt részt, ahonnan a legtöbb "bú" vagy "brávó" kiáltás hangzik el, szemben a színpaddal a földszinti páholypatkót megszakító'tér képezi, ahol mintegy 12 sorban állnak a könyöklő koriátok. Ezek teszik lehetővé, hogy az ember "kényelmesen" végigállhassa az előadást. A korlátra egy sál vagy zsebkendő odakötése jelenti a helybiztosítás maradandó jelét. Mindezek után a nagyszalon kényelmes oldalpadjain egy további pihenő következik, mely még egy divatbemutató élményével is megajándékozza a szemlélőt. Mintegy
