A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-23 / 43. szám
OTT JÁRTUNK csősz őrizte — havidijért — a szőlőhegyet. Meghatározott ideig minden szőlősgazda köteles volt rendbetenni saját szőlőjét, amelyet a szüret előtt egy bizottság ellenőrzött. Ha nem találták a hegyen valamelyik gazdát, annak a pincéjénél egy zöld ágat hagytak, hogy tudjon a látogatásról. Akkoriban még nem volt divatban szüreti felvonulásokat szervezni, ez csak a háború után vált hagyománnyá. A háború utáni szövetkezetesítés során minden nagygazdának csak öt ár szőlőt hagytak meg, a többit elvették. A II. világháború alatt sok vályogból épített borospince megrongálódott, mivel Búcson állomásoztak az oroszok, a közeli Dunamocson pedig a németek, ezért a falu környékén volt az első frontvonal. A háború után a maihoz hasonló szüreti felvonulásokat tartottak, vagyis szintén a kisbíró hirdette ki a szüreti mulatság helyszínét és időpontját, lovas kocsin ült a bíró és a bíróné, nem hiányoztak a bekormozott arcú cigányok és a népviseletbe öltözött párok sem. A mulatságon külön asztalnáil ült a bíró és a bíróné, a termet kidíszítették szőlőfürtökkel, amelyekre csőszlányok vigyáztak. Amelyik legényt rajtakapták, hogy ellopott egy szőlőfürtöt, azt vitték a bíróhoz, aki megállapította a bírság nagyságát — ez az összeg a mulatság kiadásait fedező kasszába vándorolt. Persze a legények szívesen loptak a számukra kedves lány előtt, hogy őt dicsérje meg a bíró az ügyességéért. Majd Jóska bácsi afölött érzett öröméről szól, hogy öt évvel ezelőtt végre felújították a régi hagyományokat, így most a falu apraja-nagyja átélheti a régi szüreti hangulatot, köszönet ezért a rendezőségnek: a CSEMADOK Komáromi Területi Választmányának és Búcsi Alapszervezetének, a Regionális Kultúrközpontnak, a Községi Hivatalnak, a Mezőgazdasági Szövetkezetnek és a Kiskertészek Szövetségének! Esteledik. A pajkos napsugarak — a szüreti ünnepély résztvevőivel együtt — elégedetten térnek nyugovóra. Miskó Ildikó Fotó: A szerző A végeken Nagyszelmenci A falu közepén, a vegyesbolt előtt két határőr egy hatalmas farkaskutya társaságában üldögél egy terebélyes vadgesztenyefa alatt. Az asszonyok jól megrakott bevásárlószatyorral jönnek ki az üzletből, és nagy ívben elkerülik a fa alatt üldögélő triót. A kutya is félelmesen vicsorít mindenkire, aki csak kijön a boltból. — Az itteniek megszokták a határőrök jelenlétét, de nekünk, idegeneknek, még egy kicsit furcsa — mondja barátságosan egy piros fejkendős asszonyka, aki — mint szavaiból kiderült — a szomszéd faluból jött férjhez Nagyszelmencre. A bolttól jól lehet látni a piros-fehér csíkos sorompórudat. Ami a túloldalon van, az már Ukrajna. — Látja, ott a jobb kéz felől az első házban lakott egy néniké. A rokonsága itt van Nagyszelmencen, amikor a néni meghalt, az itteniek nem tudtak elmenni a temetésére — mutat az egyik túlsó házra a postásnő. Alaposan körülnézünk a falu közepén éktelenkedő sorompó körül. Ezen az oldalon sok az új ház, az út aszfaltozott. A túloldalon a házak már eléggé megkopottak, híre-hamva sincs az aszfalttal beborított útnak. A sorompó hétköznapok mögött két soron drótkerítés választja el Csehszlovákiát Ukrajnától. — A falunak jelenleg 633 lakosa van — mondja a falu polgármestere, Gilányi László. Megtudom, hogy a lakosság túlnyomó része magyar nemzetiségű. 1945-ben amikor az országhatárt a falu közepén húzták meg, a polgármesterek háza is a túloldalra került. — Pár hónapig tehát az akkori Szovjetunió területén laktam — emlékszik vissza. — Aztán megváltoztatták a határt, mert az éppen a temetőn ment keresztül. Így is elég gondot okozott az, hogy a római katolikus templom Kisszelmencre esett, és az ilyen vallásúaknak a görögkatolikus templomba kellett járniuk. A polgármester még elmondja, hogy a legutóbbi, 1991-es népszámlálási adatok szerint a faluban 633 lakos közül 617 magyar nemzetiségű. 176-an római katolikusok, 229-en görögkatolikusok, 173-an reformátusok, a többiek nem jelölték meg a vallásukat. Van egy vegyesboltja a falunak, egy magyar tanítási nyelvű alapiskolája, amelyet mintegy 170-180 diák látogat a környező falvakból is. A község legégetőbb gondja: az ivóvízhiány. Sajnos, a sok műtrágya következtében a legtöbb kút vize ihatatlan. Egyelőre még az is kérdéses, honnan vezessék be az ivóvizet a faluba. Egyébként nagyobb problémák nincsenek. Viszonylag kevés a munkanélküliek száma, szinte kizárólag csak a roma polgárok szedik a munkanélküli segélyt. Most épül a falu művelődési háza és a halottasház. Egyelőre még működik a mezőgazdasági szövetkezet, amely a falu lakóinak többségét foglalkoztatja. S ilyenkor, vénasszonyok nyarán, a kellemes napsütésben minden olyan idillikus Nagyszelmencen. A kocka alakú új házak sem tűnnek annyira sivárnak, mint egyébkor. A polgármester visszaemlékszik az országhatár kijelölése utáni időkre: — Gyerekként azzal szórakoztunk, hogy a vadnyulakat, a macskákat, a kutyákat behajtottuk a "tiltott zónába", és azon nevettünk, hogy az orosz határőrök azonnal tüzelni kezdtek az állatokra. Sőt, ha egy galamb, vagy valamilyen más madár a határ közelébe repült, azonnal lőni kezdtek a határt őrző katonák. Egyébként — mint ahogy az a polgármester szavaiból kiderült — most már nem őrzik olyan szigorúan a határt, mint régebben. A falu szorgalmazta, hogy nyissanak egy új határátkelő helyet a községben, ám ezt az indítványukat a felsőbb szervek elutasították, így ha valaki Nagyszelmencről a falu másik végébe, Kisszelmencre óhajt menni, csak kerülővel teheti meg. A kisszelmenciek pedig még most is csak meghívólevéllel jöhetnek a falu másik szegletében maradt rokonaikhoz, ismerőseikhez. A hatóságok csak egyetlenegyszer tettek kivételt, ebben az évben pünkösdkor. Ekkor a búcsúra átengedték meghívólevél nélkül is az ukrán oldalon lakókat. Elbúcsúzunk a polgármestertől. Hazafelé tartva még egyszer megnézzük a falu közepén éktelenkedő sorompót. A határ közelében, az egyik ház előtt idős nénike szedi a füvet. Azt mondja, nagyon nehezen tudták megszokni, hogy a falu egyik része az országhatár másik oldalára kerül. Sokáig nem is akarták elhinni, hogy valaki "ilyen embertelen dolgot" elkövessen, hogy a község közepére egy sorompót állítson, s a rokonokat ne engedjék át az egyik oldalról a másikra. Amikor ez megtörtént, a település lakói egy ideig még reménykedtek, hogy ez csak ideiglenes állapot. Ma már senki sem bízik abban, hogy ez a helyzet valaha is megváltozhat. Kamoncza Márta Priklcr László felvételé A HFT 3
