A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-16 / 42. szám

SZABADIDŐ Mégsem lesz Duba Gyula köztársasági elnök Pemete Benő Nem fgy gondoltam, éppen ellenkezőleg, jót akartam. Hiszen Pemete Benő valóban barátom, régi jó cimborám és igazi haver, nagyrabecsült kenyeres pajtásom, az ötve­nes években együtt írtunk sematikus verse­ket. Hatvannyolcban együtt lelkesedtünk az emberarcú társadalomért, majd bánatunk­ban elidegenedtünk a Kisferenceseknél. Bensőséges kapcsolatunkban csak a nyolc­vankilences, bársonyos események után állt be bizonyos törés, miután én nem bírtam lépést tartani a meglódult idő roppant lendületével, barátom viszont új erővel vetette magát a társadalmi életbe, és úgy vágtatott a demokratikus politikai ügetőkön, mint egy favorizált versenyló. Szemlélődő lélek révén, a régi közéleti küzdelmekben kapott sebeimet nyalogattam, Benő viszont, mint már említettem, megtáltosodott, és liberális görögtüzeket fújva száguldott a társadalmi égbolton, kiszámíthatatlan pályá­­jú, kisebbségi üstökösként. Mert, hogy szavamat ne feledjem, természetesen ki­sebbségi ember a haverom, akárhogy is nézzük, szőrén-szálán magyar! Ami, tudjuk nem baj, mégis gond! (Mármint annak, aki gondolkodik!, tenné hozzá filo­zofikus mélyértelműséggel éppen maga Benő.) Csendesen szemlélődve figyeltem hát barátomat, ahogy össze-vissza rohangál, és szorgalmasan építgeti politikai karrierjét. Tiszta szívből kívántam neki magamban robbanékony parlamenti interpellációkat és rengeteg szavazót! Akkor már országgyűlési képviselő volt. S mint ilyen, a liberális szabadságeszmék mellett a keresztény val­lás misztikus dogmáinak és erkölcsi posz­­tulátumainak a bűvös hatalmával is kacér­kodott. Ennyit tehát az előzményekről, hogy a későbbiek érthetők legyenek. A felsoroltak alapján Pemete alakja is megjelenik az olvasó képzeletében, korunk látomásos hősi alakjaként. A történetet az ismert, kellemetlen helyzet indította el, amikor is az országnak köztár­sasági elnökre lett volna szüksége. A régi lemondott, új még nem volt, máig sincs, micsoda állapotok! Mint legyen meg az Európa felé menetelő, újsütetű demokrácia köztársasági elnök nélkül? Még egyszer hangsúlyozom, jót akartam! Az önzetlen segítőkészség dolgozott ben­nem, mind a demokráciának, mind Pemete Benőnek segíteni kívántam. Barátom nevé­ben levelet írtam a Várba, melyben Pemete Benő — önjelöltként — a köztársasági elnök tisztségére javasolja magát. A jelölt éppen vidéken tartózkodott, fát vágott a nyaralójá­ban, tüzelőt készített télire, alkalmas pillanat tehát, hogy levelemet postázzam. A kocka elvetve, a javaslat elment! Jött a nagy várakozások kora, mondaná a kiváló Pausztovszkij. Pemete Benő megtért a favágásból, és semmit nem sejtett. A parlamentbe galop­pozott, és a klubban való tájékozódás után beállt a következő futamba. (A képviselők éppen az általános versenyfeltételek és a fogadási díjak problémakörét tárgyalták.) Akkor robbant ki a botrány, amikor a kormánykoalíció taktikája révén kiszivárog­tatták Benő önjelölésének a hírét. Egy szélsőjobboldali lap, a rokkant bőrfejűek heti közlönye azonnal feltette a kérdést: kicsoda voltaképpen Pemete Benő?! A nyugdíjas káderesek elméleti folyóirata is szinte azon­nal felfigyelt. "Köztársasági elnök a láthatá­ron, de nem látja senki! UFO vagy fantom­kép, s ki áll mögötte?" — kérdezték a levelezés rovatban. A kormánylapok egye­lőre hallgattak, az ellenzék nyomozást indított Benő kiléte és holléte felől. A középpártok szenderegtek, várakoztak. Az olvasók táborában sem okozott izgalmat a hír, még Benő közvetlen környezete sem tudatosította kellő mértékben, valahogy át­siklottak felette. Akkor már megjelent az a rövid sajtóközlemény, melyben az elnökje­löltek állományát ismertették, harminchat javaslat érkezett a Várba, számosán önje­löltek voltak. Mindössze nyolc börtönviselt volt közöttük, négyen jelenleg is ülnek, továbbá kilenc nyugdíjas, akik az alacsony nyugdíjukat akarták ily módon javítani, aztán számos kisvállalkozó és többek között három guberáló alkotta a jelöltlistát. A mezőny tehát Pemete számára reménytelen! Barátom azonban érzékenyen reagált a hírre és visszhangjára, idegösszeroppanást kapott. Közben egy prágai zuglap Pemete Benő életrajzát is közölte, de valószínűleg nyelvi nehézségek folytán a szemfüles cseh riporter egy csallóközi deportált utódjával, bizonyos Fekete Ernővel készített interjút Tŕeboňban. A mohó firkász összetévesztette a nevekben a mássalhangzókat. (A teljesség kedvéért meg kell mondanunk, hogy Fekete Ernő a jelölés ellen nem tiltakozott!) Rohantam Benő betegágyához, hogy mentsem, ami menthető. Megrendítő látvány, eszelős arc, álmél­­kodva pislog és félrebeszél: méltatlan va­gyok... méltatlan lennék... Kétségbeejtő ál­lapotát látva belém szorul a jószándék, nem merem bevallani, hogy én vagyok a kezde­ményező! Pedig ezzel jöttem, mindent bevallók! Ehelyett hímezek-hámozok, majd jó érzékkel erőt öntök bele. Megtört tekintetét figyelem, reszkető kezét simogatom, vállát veregetem. Nem úgy állítom be a dolgokat, hogy jelölése idétlen tréfa lehet, igazán rossz vicc, hanem kellő előkészítés után bátorítom. Óvatosan, de biztatóan így teszem fel a kérdést: miért lenne lehetetlen? Miért lennél méltatlan? Mi lenne, ha elfogadnád? (A jelölést!) Még ellenkezik, bágyadtan ódzkodik, de arca kisimul közben, mintha dúlt vonásait balzsammal kenegetném, fáradt tekinteté­ben friss érdeklődés halvány visszfénye csillan. — Miért is ne...! — dünnyögi, s új erőre kap Már láttam, csatát nyerek. Ütöttem a vasat, ahogy mondják, míg meleg! A demokrácia előnyeit ecsetelem, ő is tudja, bólogat. Bárki elnök lehet, ha meg­választják. Reagan filmszínész volt, Havel pedig, lám, drámaíró! Te is írtál verseket hajdanán! Egy szó, mint száz, a jelölésbe beleegye­zett. A választási rendtartás áttanulmányozása után azonban megállapítottuk, hogy Benőt egy pártnak, mozgalomnak vagy legalábbis országgyűlési képviselőnek kell javasolni a parlamentben, ahhoz, hogy a jelölése tör­vényes legyen. Hosszas latolgatás után egy nagytekintélyű liberális képviselő (jó isme­rősöm) mellett döntöttünk. Barátom tősgyö­keres kisebbségi politikus, nagyon is kívá­natos lenne, hogy az államfői tisztségre olyan tekintély ajánlja, aki ízig-vérig állam­alkotó egyéniség, s a véleményét mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal csoportok figyelembe veszik. Pemete Benő teljesen meggyógyult, vá­lasztási előkampányát maga vezette. A liberális képviselő — bizonyos Tatransky — felkérésünkre nagyot nevetett, szinte hahotázott, s közben csúfondárosan mére­gette Benőt. Aztán elgondolkodott, és halkan maga elé morogta: "Különben miért ne?! Kisebbségi elnökjelölt, nem is olyan rossz! A nemzetiek megpukkadnak!" Tatransky állta adott szavát, a parlament­ben megtette javaslatát. Abban sem tévedett, hogy a nemzeti beállítottságú képviselők felzúdulnak. A jobboldali blokk megvetése jeléül testületileg elhagyta az üléstermet. Pemete Benő jelölése az államfői tiszt­ségre törvényesen is valósággá vált. A kocka nemcsak el van vetve, de már pörög! Tovább a sajtó sem hallgathatott. A barátom személyével és jelölésével foglal­kozó cikkek címében kedvünkre tallózhatunk! "Ni, a Benő, kisebbségből kinő?!" "Született Gömörben, maradt volna ott!" “Tyúktolvaj volt az apám!" "A Sztálin-ódádra emlékszel 30 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents