A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-16 / 42. szám
INTERJÚ Rudolf Sloboda 1938. április 16-án született Dévényújfalun. A Komenský Egyetem Filozófiai Karán megszakította tanulmányait, és fél évig Ostravában volt bányász; majd két évig mint munkás dolgozott Vítkovicében. Többféle mesterséget kipróbált. Jelenleg egészen az irodalomnak szenteli magát. Főleg regényeket, elbeszéléseket, esszéket, néha filmforgatókönyvet ír, de költészettel, gyermekirodalommal is foglalkozik. Eddig több mint húsz könyve jelent meg. MINDEN BÍRÁLAT SEGÍT 9 kérdés Rudolf Slobodához — A sajtónak adott különböző nyilatkozataiban Ön hangsúlyozni szokta, hogy ereiben egy csepp szlovák vér sem folyik. Azt állítja, hogy Ön horvát anyanyelvű. Csakhogy Ön szlovákul ír. Hogyan éli meg ezt a kettősséget? — Az én számomra ez nem probléma. Csak újabban kezd egyeseknek úgy rómleni, hogy Sloboda számára ez valamiféle tehertétel lehet. Mindig is horvát voltam, de sohasem kellett beszólni erről, s néhány írásomban ezt csak mint mellékes dolgot említettem. Ráadásul bizonyára akadnának elődeim, akik nem voltak horvátok, de apám s anyám és nagyszüleim kétségtelenül azok voltak. A "horvát vér" kifejezést is pontosítanom kell: szó sincs valamiféle genetikáról. Az egyetlen dolog, amivel horvátként igazolhatom magam, az a helyi — dévényújfalui — horvát nyelvjárás ismerete. Biztosíthatom, hogy egy nem horvát sohasem sajátítja el ezt a nyelvjárást. — Minek tulajdonítható, hogy mint szlovák író a szlovák írókat tömörítő két szervezet egyikébe sem lépett be, hanem a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságának lett a tagja? Magyarázható ez valamiféle különcködéssel, vagy komolyabb okai vannak? — A szlovákiai magyar szerzőket tulajdonképpen a mi nemzetvédőink szorították bele jelenlegi helyzetükbe. Úgy vélem, ők sohasem érezték magukat más állampolgároknak, mindig is Szlovákiához, illetve Csehszlovákiához tartoztak. Bevallom, sajnáltam, hogy extra szervezetet kellett létrehozniuk. Horvátként átéreztem szorongásukat, amikor úgy bántak velük, mint valami idegenekkel. S jóllehet nem tudok magyarul, megkértem Grendel urat, hogy teljes komolysággal soroljon be az ő szervezetükbe. Ezt a gesztust nem tartom egészen jelentéktelennek. Egyrészt lemondtam a szlovák írók között dúló szüntelen viszálykodásokról — lemondtam a különböző kampányokról és aláírási akciókról —, méghozzá elsősorban azért, mert a szlovák többség éppen a magyar alkotókat zárja ki ezekből az akciókból. Ahhoz a fanatikushoz hasonlítanám magam, aki háború idején nem hajlandó fegyvert fogni. A háború ugyan dühöng, véget ér, vannak győztesek és vesztesek, de az a bizonyos katona elmondhatja magáról, hogy nem ölt meg senkit. — A Krv (Vér) című legújabb regényét a Szlovák írók Szervezeteinek Asszociációja nívódíjjal jutalmazta. A könyv főszereplője, egy öregedő tisztviselő a ’89-es forradalom után végigtekint az életén, s az egyes dolgokhoz, eseményekhez, személyekhez, intézményekhez fűződő kapcsolatát vizsgálja. A könyv bizonyára számos önéletrajzi elemet tartalmaz. Nem voltak-e miatta kellemetlenségei? — Elviselhető kellemetlenségekről van szó. Lényegében ki vethetne bármit is a szememre, amikor magamat kárhoztattam a legjobban? Azok az olvasók, akik a többi könyvemet is ismerik, újabb dolgokat tudtak meg 1965-ös regényem, a Narcis hőséről. Számos olvasó meg arra következtetett a Krv alapján, hogy besúgó voltam. Persze, nem voltam az, elvégre a regény nem a szerzőről, hanem mégiscsak egy kicsit más emberről szól. De ez a dimenzió vagy motívum megragadta az olvasót. Más olvasók meg a rokonaimat sajnálják: arra figyeltek fel, hogy kérlelhetetlen vagyok irántuk. A hős azonban végső soron minden embert szeret, a legjobban saját családtagjait, s ezért a nem éppen hízelgő igazságokat is leírhatja róluk. Az a szerző, aki gyűlöli az embereket, nagyon óvatosan ír róluk, s szinte angyalokká emeli hőseit. Amíg a szüleim éltek, s említést találtak magukról az írásaimban, sohasem haragudtak. Hiszen soha nem is hazudtam: tudták, hogy szeretettel írok róluk. — Említett regényét és az Útek z rodnej obce (Menekülés a szülőfaluból) című nemrégen megjelent novelláskötetét újabban szakmai szempontból is támadják (pl. a Kultúrny životban). Minek tulajdonítja ezeket a heves támadásokat? — Nem olvasom a Kultúrny životot, szóval nem tudom, milyen támadásokról van szó. A kritikát egyébként nem nevezném támadásnak. A szerzőnek sokat segít minden bírálat, bírálat nélkül tulajdonképpen egy helyben topogna. Hosszú prózaírói gyakorlatomból tudom, hogy egy 14 A HÉT
