A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-16 / 42. szám
GONDOLKODÓ Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének szervezésében 1992. szeptember 19- én és 20-án kétnapos tudományos tanácskozásra került sor az ausztriai Kismartonban (Eisenstadt) Kisebbségnek lenni nem sors, hanem feladat címmel. A konferencia témáját szinte önként kínálta az a geopolitikai helyzet, amely a szovjet impérium összeomlását, a jaltai paktumban rögzített és a különböző nemzetközi szerződések által szentesített — több évtizedes — status quo megkérdőjelezését követően mindenekelőtt Kelet- és Közép- Európában kialakult. Miután Európa erőszakos politikai és gazdasági megosztottsága tarthatatlanná vált, a felszínre nyomultak a korábban elfojtott nemzetiségi problémák is, amelyekkel úgy látszik sokkal nehezebb lesz megbirkózni, mint ahogy azt kezdetben sokan hitték. Persze az egyes SORS ÉS nemzetek közötti konfliktusok a legtöbb esetben nem újkeletűek, hanem gyökereik visszanyúlnak a múlt századba, a nemzeti öntudatra ébredés korszakába. Paradox módon épp azok a nemzetek a legelégedetlenebbek, amelyek számára a trianoni békeszerződés a reméltnél is kedvezőbb feltételeket teremtett a kibontakozáshoz. Az már a kis népek tragédiája, hogy az így létrehozott mozgásteret a nagyhatalmak — elsősorban Németország és a Szovjetunió — ellenőrzésük alatt igyekeztek tartani. Amint a hatalmi nyomás engedett, újra erjedni kezdtek azok az indulatok, amelyeket a ráció csak nagy erőfeszítések árán képes mederben tartani, s akkor is csak átmeneti időre. Cinikusan azt is mondhatnánk, hogy törvényszerűen és kikerülhetetlenül alakulnak az események körülöttünk, s csupán idő kérdése, mikor terjed át a feszültség oda, ahol eddig még béke és nyugalom van. Igazából nem cinizmus ez, hanem a helyzet reális mérlegelésének az eredménye. Az egykori Jugoszlávia sorsán és példáján lehet a leginkább szemléltetni azt, hová vezet a kompromisszumkeresés hiánya, a párbeszédre való képtelenség. Szomorú, hogy a Nyugat kezdetben nem ismerte fel a jugoszláviai konfliktus veszélyét, később egyoldalúan értékelte, s kizárólag a szerbek hegemonisztikus törekvéseit ítélte el, holott a horvát nacionalizmus is fontos tényező volt a viszály kialakulásában, s most, amikor már világosan láthatóak a valódi mozgatórugók, tulajdonképpen már semmi esély nem maradt a tárgyalások útján történő rendezésre. FELADAT Az egykori Szovjetunió tagállamainak mai helyzete is sokban példa- és modellértékű, különösen abból a szemszögből nézve, hogy mit kezdenek a függetlenné vált kisebb és nágyobb államok a hirtelen rájuk szakadt szabadsággal. Úgy tűnik, rosszul sáfárkodnak a felkínált lehetőséggel, s egymással civakodnak, ahelyett hogy összefognának. Csehszlovákiát is elérte a végzet, bár még mindig azzal áltatjuk magunkat, hogy a kettészakadás fájdalommentes lesz. Az már nyilvánvaló — és nemcsak a külföld számára, hanem előttünk is —, hogy a különválással nemcsak jelentős presztízsveszteségeket szenvedünk el, hanem sokkal bonyolultabbá válik a bekapcsolódásunk az Dr. Deák Ernő bécsi történész, az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének (AMESZKSZ) elnöke európai integrációs folyamatokba, s gazdasági téren is csak veszíteni fogunk az ügyleten. Ehhez társulnak a szomszédainkkal kapcsolatos megoldatlan kérdések és azok az újsütetű konfliktusok is, amelyeket mintha csak szándékosan kreáltak volna egyesek, hogy gondjainkat tetézzék. Ebben a hatalmas közép-európai kavargásban a magyarság, még ha akarna sem lehet tétlen szemlélő, hiszen közvetlenül érintett az ügyekben. Több mint három és fél millió magyar él kisebbségi sorban a Kárpát-medencében, s alig akad olyan régió, ahol ne lenne céltáblája a dühödt támadásoknak, legyen szó akár a Vajdaságról, Erdélyről vagy éppen Szlovákiáról. Az okok nem mindig kézenfekvőek, és tévedés volna kizárólag a magyargyülölettel összekapcsolni őket. Nyilván irritálólag hat az, hogy több mint hetven év után is sikerült megmaradnunk a kisebbségi sorsban, sőt, éltünk az új európai helyzet nyújtotta lehetőségekkel, és politikailag is megfogalmaztuk a követeléseinket. Ehhez egyesek szerint nincs jogunk, mert nemzetünk saját államisággal rendelkezik, kisebbségként érjük be annyival, amennyit a többség engedélyezni hajlandó. Ez a szemlélet azonban ma már elavult és tarthatatlan az integrálódó Európában, arról nem is szólva, hogy nem oldaná meg a problémákat, hanem állandósítaná a feszültségeket. S ez az, amire aligha van szüksége bárkinek is, az egyre súlyosbodó gazdasági körülmények között. A magyarságnak ebben a válságos időszakban is meg kell őriznie józanságát és realitásérzékét, olyan pnegoldásokat kell keresnie, amelyek létét nem fenyegetik, hanem éppen ellenkezőleg: megszilárdítják, de nem a vele együtt élő népek rovására. A A kismartoni tanácskozás résztvevői 4 A HÉT
