A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-09 / 41. szám
ÉGTÁJAK is nagyon tetszett és az udvarnak nemkülönben. — Nem, nem. Mást mondjál, szebbet, boszorkányokról vagy kísértetekről. — Nos, jó. Hát mesélek a királyfiról, kinek egy éjszaka megjelent az apja szelleme és elárulta neki, hogyan is ölték meg, mire a fiú, ahogy jó fiúhoz illik, bosszút fogadott; ez jó lesz? Vagy a szép Boleyn Annáról, akinek Henrik király elhozatta a világ legügyesebb hóhérját, hogy a lehető legfinomabban vágja le a fejét? Vagy a gaz Macbethről, aki mindenkit megölt, aki útjába került, míg azután megjelent előtte Banquó szelleme és felelősségre vonta? — Ez mind csúnya és véres mese — szólt szomorúan a gyerek. — Mesélj inkább a három kis disznóról, akik kifogtak a farkason. Shakespeare ijedten nézett a fiúcskára, aki egyre vörösebb és vörösebb lett. — A három kis disznóról? — hebegte. — Ezt a mesét nem ismerem. De nem akarod inkább a velencei szerecsen csodálatos történetét hallani? Vagy a dicső Coriolánusét, aki meg akarta magát bosszulni a hazáján? Vagy a kalmárét, aki emberhúst kórt zálogul? — Nem, ne bántsál, — könyörgött a fiúcska — félek a szerecsenektől. — Talán a két kalandos veronai ifjú... — Nem, nem — sóhajtott a gyerek. — Hagyjál békével, rossz vagy, a három kis disznó történetét se tudod. Az ócska lépcsőkön dobogás hallatszott, az orvos lépett a szobába. Gyorsan megfogta a beteg kezét, aztán a férfira meg a nőre nézett. Mind a ketten akaratlanul fölkeltek. Egyik sem mert kérdezősködni. — Rosszul van? — mondta végre a költő. — Meghalt — felelte hirtelen a doktor, azzal megrázta orvosságos üvegeit és eltűnt az ajtóban. Shakespeare térdre ereszkedett és imádkozott, aztán lassan hazament a kihalt városon át. Lopva surrant föl a lépcsőkön, nehogy a féltékeny Anna észrevegye, hogy távol volt, aztán tölgyfaasztalához lépett és felnyalábolta írásait. A kandallóban még pislogott a kései tűz. Most egy mozdulattal a zsarátnok előtt termett és magasra emelte a könyveket. * * * Florestan cikornyásan ütött négyet, utána Madame Mears sóhajtva, rosszkedvűen jelezte a hajnalt, amely ismét egy nappal öregebbé tette. Rákóczi vadul viharzott végig a kis csengettyűkön és a barát prüszkölve felelt rá. Shakespeare mellszobra barátságosan nézett le rám alabástrom talpazatáról és mialatt a tizenhetedik századból lassan keresgélte elő a hangokat, így szólt: — Ez a költő sorsa! Meggyógyítjuk az egész világot, és megtartjuk magunknak az egész világ nyomorúságát. Mindenkit megvigasztalunk, mindenkinek fölszárítjuk a könnyeit, csak a magunkét nem; nem, uram, azokat nem tudjuk fölszárítani. Fotó: Prikler László Blaise Cendrars Kolumbusz Kristóf Hogy kelet felé tartok eltűnik szemem elől az amit Kolumbusz Kristóf fedezett fel amikor nyugat felé tartott Ezeken a partvidékeken látta meg az első fehér és fekete madarat aztán térdre csuklóit hogy elragadtatással Hálát adjon Istennek És rögtönzött egy baudelaire-i imát amelyet hajónaplójából ismerünk És bocsánatért könyörgött mert naponta hazudott bajtársainak és tévedésbe ejtette őket Nehogy megleljék a hazavezető utat Kassák Lajos fordítása José-Maria de Heredia A hódítók Mint a sólyomfalka, túl a honni réteken, mert büszke nyomorát cipelni már kifáradt, hosszú, nagy útra kelt kapitány és zsiványhad Pálosból, hősi s vad kalandra részegen. Mentek dús érc után, mit messzi földeken Cipangu mélye rejt, éjén a tárnaszájnak, s vitték passzátszelek a sok vitorlaszárnyat rejtelmes Napnyugat felé a tengeren. Legendás holnapot reméltek minden este, s az izzó trópusok azúr vizére festve aranyló délibáb bűvölte álmukat; s nézték a kis hajók orrán előredőlve az óceánt, amint nem-ismert ég alatt új, fénylő csillagok merülnek föl belőle. Szegzárdy-Csengery József fordítása Z. Németh István Mit akarsz a búcsúöleléssel Látványnak akartál magad mellé. Bármi ócska szobor jó lesz — hitted, port törölni homlokáról tudok én is. Vér, magány, gombóc, hajszál — akárhány alkatrész, a helyére illik. Vártál a végállomáson. Szidtál a szád helyett a szálanként oldódó csomóval, szé(furulyával, ököllel, friss sárrál, ugatással. Hittél bennem, mert féltem, s biíjtam a fénybe, a fába. Igazíthatsz engem. Idomíthatsz. Kő vagyok, kicsi sátor csak hátamon a kék biliárdgolyó, ez a Föld Végső örömében egy szögre akasztja majd nevetését. Es tűz hull majd öledbe, villám, a halál. Nem értem, új arcom mért rútítod újra szavaiddal, csupa por már az út, fogy a létem, s csúnyaságommal együtt nő az esélyed Arra, hogy kínozni fog téged. Ez a hegységnyi por: a hiányom! A HÉT 17
