A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-09 / 41. szám

ÉGTÁJAK KÓSTOLÓ A MAGYAR NOVELLAIRODALOMBÓL Lövik Károly (1874—1915) Régi A szobám tele van régi órákkal, amelyek szaporán szeletelik apró forgácsokká az időt. Ahány óra, annyi arc és annyi jellem. Az egyiknek üveghangja van és selyem­függönye, ez olyan, mint egy rokokó dáma, szeszélyes, finomkodó és beteges. Néha minden ok nélkül megáll és napokig nem indul meg, gyakran eltéveszti, mennyit kell ütni, olykor pedig régi rugói, drótjai fölsóhajtanak, mint a jobb időket látott özvegyek. A másik óra kövér oszlopokon nyugszik, mutatólapja széles mosolyra húzódik, s a hangja öblös, mint egy parancsoló hajdúé. Ingáján kis huszár ül, aki töltött pisztollyal kezében, harago­san vágtat jobbra és balra. A harmadik bronzpárnákon nyugvó bronz pásztort ábrázol, alvó báránykák körében, selyem­harisnyában és csattos cipőben, ahogy a pásztorokat Rousseau idejében képzel­ték. Szerkezete örökre megállt, az ő ideje örökre letűnt. De szomszédja, az ócska lábas óra még gyertyaegyenesen, sziká­­ran húzza ki magát barna csuklyájában, akár egy szálas koldusbarát; sétálója mérgesen zörög s a rugók úgy kalapálják ki az időt, mint a fiatal kovács a patkót. Az ötödik órát Shakespeare-nek hívom, aminthogy minden régiségnek neve van. A dámát Madame Mears-nek kereszteltem el, a pásztort Florestannak, a katonát Rákóczinak. Shakespeare a párkányon álló mellszobrocskától kapta nevét. Vé­kony oszlopai közt keskeny színpad húzódik el, tükrökkel, kristálypálcákkal és egy üvegből csinált patakkal. Messziről két beszédes ametisztszem néz az em­berre, a talpazat ördöglábakon áll. Halkan üt, mintha minden hangot a tizenhetedik század mélységeiből szedne elő. Az éjszaka álmatlan részében minden óráH órának elképzelem történetét. Vajon kié volt Madame Mears, kinek jelentette a múlandóságot és a perc örömeit? Aztán látom a lábas órát, amint a klastrom homályos folyosóján áll és a mise kezdetét jelenti; a magas rostélyablakon szürke sáv verődik be, a ministránsfiú lihegve siet a főnököt felkölteni. Egy fiatal pap tanácstalanul imádkozik a feszület előtt. Aztán Florestan következik sorra, óvato­san leszáll almasárga bronzpárnáiról és édeskésen hívja Phrynet a teheneket megfejni. Shákespeare-ről ezt képzeltem el egy gonosz éjjelen, mikor mindenkitől elhagy­va, keserű szájjal hevertem ágyamban. * * * Egy éjszaka, három órakor, megzörget­ték Shakespeare kapuját. Az író, azaz akkor igazában inkább még színész, ébren volt és maga nyitott ajtót. Egy öregasszony állt előtte. — A fiad beteg — szólt mogorván. Shakespeare megijedt, aztán magára kapta köpönyegét. A fia törvénytelen gyerek volt, de azért nagyon szerette, jobban, mint törvényes hitvesét, a fázós Annát. Gyorsan áthaladtak a piacon, a szíj­gyártók majd a gyógyszerészek utcáján, és besurrantak egy barna házba, amely­nek egyik ablakában még fény csillogott. Kata az ágynál ült és azzal próbálta szórakoztatni a kisfiút, hogy egy kutyának kipödörte a bajuszát és levágta a haját. De bár a gyereknek régen az volt a vágya, hogy a kutyát megberetválják, most nyűgösen feküdt az ágyban és dacosan rázta a fejét. — Vágd ki inkább a nyelvét — szólt kényeskedve. Kata gondolkozott a kívánság fölött, ebben a pillanatban lépett a szobába a férfi. — No, mi baj? — kérdezte vállát magasra húzva. — A nyelvét akarja — felelte Kata alázatosan. Shakespeare kezébe vette a kést, de most a fiúcska fordított egyet a köpönye­gen. — Nem kell, — szólt haragosan — mesélj inkább valamit. Még mielőtt választ kapott volna, ha­nyatt feküdt, félig lecsukta nagy szempilláit és elaludt. Az arca bíborvörös volt, szive úgy dobogott, hogy a takaró meg-meg­­rezdült. — Nagyon rosszul van — bólintott Kata, aki a fájdalomtól rekedt tett. Shakespeare nem felelt. Szótlanul ültek egy óra hosszat, végre a gyerek fölébredt. Nem volt már nyűgös, törődötten, koldus­módra szólalt meg: — Mesélj valamit, — mondta és óvatosan pillantott hátra — szeretném, ha mesélnél valamit. Tudsz-e egy szép mesét? — Tudok, — felelte a színész meg­könnyebbülve — hogyne tudnék, hisz ez a mesterségem. — Akkor hát mondj el egyet. Shakespeare megfogta a gyerek kezét. — Volt egyszer egy király, — kezdte el — akinek három szép lánya volt. Az egyiket úgy hítták, hogy Goneril, a másikat úgy, hogy Regan, a harmadikat úgy, hogy Cordélia. Az első kettő mézes-mázos szavakkal hirdette, mily igen nagyon szereti apját, a harmadik csak hallgatott és így szeretett. A két első kiforgatta apjukat mindenéből, gonosz lelkek voltak, akik... — Nem, nem — emelkedett fel a gyerek párnáiról — ez unalmas mese, ne mondd tovább. Shakespeare elhallgatott. —- Mást mesélj — szólt a gyerek rosszkedvűen. — Igen, igen, ahogy akarod. Hogy is volt csak? Volt egyszer egy híres hadve­zér, úgy hívták, hogy Antonius. Senki sem tudta legyőzni és szép volt, mint maga Apolló. De az Istenek nem nyugosznak és elvezették őt a veszedelmes Délre, ahol aranyból készült trónuson ült egy nő: Kleopatra, aki arra bírta, hogy ő, aki csak szárazföldön volt Isten, tengeren vívjon ütközetet és... — Nem, nem, — szólt a gyerek — ez sem szép. A tenger hideg és én félek a hideg víztől. Mást nem tudsz? — De fiam, — sóhajtott az apa — ezt a mesét évszázadok múlva is szívesen fogják hallgatni az emberek. A királynénak

Next

/
Thumbnails
Contents