A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-09 / 41. szám

ÉVFORDULÓK

Szeretetre méltó írók a messzi múltból

Az idei magyar irodalmi eseménynaptárban tallózva ráakadtam három, egymástól időben távol eső íróra. 1992-ben mindhármuknak kerek évfordulójuk van, írói és emberi egyéniségükben olyan kivételes értékek vagy kedvesen kuriózus vonások találhatók, melyek ma is tiszteletet, rokonszenvet ébresztenek bennünk. Bethlen Miklós (1642—1716) a legjelentősebb emlékirat-íróink közé tartozik; Ráday Gedeon (1713—1792) a korszerű magyar irodalmi élet kialakulásának bölcs egyengetője volt; Csengey Gusztáv (1842—1925) emlékét csak egy olyan vers őrzi, amely a magyarság lengyelek iránti közismert rokonszenvet példaerejűen fejezi ki.

I. A 350 évvel ezelőtt született Bethlen Miklós olyan nagy tekintélyű és kiterjedt erdélyi főnemesi családból származott, amely Erdélynek nemcsak fejedelmeket (Bethlen Gábor és István) adott, hanem az ottani történéseket megörökítő emlékirat-írók egész sorát. Bethlen Miklóst közvetlenül megelőzően a még latinul író Bethlen János (1613—1678) és Bethlen Farkas (1639—1679) tették ismertté az irodalomban ezt a családi nevet, később pedig Bethlen Kata (1700—1759) és Bethlen Elek (1777—1841) öregbítették a hírnevét.

Bethlen Miklós kora egyik legműveltebb, európai látókörű magyar politikusa volt. Középfokú iskolai tanulmányait a gyulafehérvári és kolozsvári református kollégiumban végezte, s az utóbbi helyen Apáczai Csere János ismertette meg őt Descartes műveivel. 1661 és 1664 között a heidelbergi, utrechti és leydeni egyetemeket látogatta, s franciaországi és angliai utazásokat tett. Politikai pályafutása Erdély hanyatló korszakában, a gyenge Apafi Mihály uralkodása alatt bontakozott ki, s a török kiverése utáni Habsburg-időkben a kancellári tisztséget is elnyerte. A Rákóczi-szabadságharc kirobbanása utáni évben, 1704-ben Habsburgellenes összeesküvés vádjával letartóztatták és csaknem egy évtizedig börtönben tartották. Fő müvét, Önéletírását ott írta meg. Szabadulása után nem sokkal, 1716-ban halt meg.

Bethlen előtt már két magyar nyelvű emlékirat is született Erdélyben: Szalárdi János Siralmas magyar krónikája és Kemény János fejedelem Önéletírása. Ezek is nagyon értékes müvek, de Bethlené művészi, művelődéstörténeti és történetfilozófiai tekintetben magasan fölöttük áll. Mint

egyik méltatója írja: az ő művében Szent Ágoston Vallomásainak műfaji lehetőségei egyesülnek a Descartes-i analízis módszerével.

Önéletírása hosszú időt felölelő hatalmas anyagát egységes koncepció fogja össze. Tudatosan kerüli a történeti részleteket, a kínálkozó útirajzokat és természetleírásokat, csak a személyes vonatkozásokat helyezi előtérbe. E törekvése az önjellemzésen kívül az őt körülvevő emberek plasztikus karakterábrázolását is eredményezi. Ellenségeiről indulatosan ír, de ellágyul a hangja, ha az erdélyi műveltség nagy helyi úttörőire: Apáczaira és Tótfalusi Miklósra vagy a hadvezérnek, politikusnak és költőnek egyaránt kiemelkedő Zrínyi Miklósra emlékezik. 1664-ben, 22 éves ifjú emberként, külföldi utazásokból hazatérőben Csáktornyán meglátogatta Zrínyit, és ottléte alatt történt a halálos baleset, melynek körülményeiről a művében részletesen beszámol. A szeretve tisztelt Zrínyire így emlékezik vissza: "Igen tudós, vitéz, nagy tanácsú, nemzetéhez buzgó, vallásban nem babonás, képmutató vagy üldöző; mindent igen megbecsülő, nemes, adakozó, józan életű, s az olyanokat és az igazmondókat szerető, részegest, hazugot, gyávát gyűlölő, nagy és szép termetű, lelkű és ábrázatú, in summa: akkor magyar virtusos és híres ember hozzá hasonló nem volt, sőt az én vékony ítéletem szerint Bethlen Gábortól fogva még máig sem, ha olyan országot és szerencsét nem bírt is, sőt talán ezután sem lészen, noha az isten titka és tárháza véghetetlen."

II. A kétszáz esztendeje meghalt Ráday Gedeon (1713—1792) nem tartozik a kor nagy alkotó írói közé, de sokoldalú műveltségével, a világirodalomban és az akkori európai irodalomban való bensőséges tájékozottságával rendkívüli respektust szerzett a korszerű irodalmi életet építő fiatalabb írónemzedékek körében. Kazinczy és Bacsányi "szent öreg"-nek nevezték őt, rajongtak érte, és terveikhez a tanácsait kérték. Mikor az indulás előtt álló első önálló magyar nyelvű folyóirat nevében nem tudtak megegyezni, a döntőbíró Ráday lett: "A szándékban levő Gyűjteményeknek neve, mely szerint Museumnak neveztetik, Ítélete szerint megmaradhat — írta. — Ugyanis Németországban is hasonló Museum név alatt jő ki egy bizonyos kedves és érdekes Gyűjteményes munka, és céljára nézve az Urak céljához nagyon hasonló." Ugyancsak ő mondta ki a végszót Kazinczy új lapalapítási szándékához: "Hogy az Úr új Gyűjteményeket új titulus alatt akar kezdeni, azt annyival inkább helyben hagyom, hogy az iránt éppen egy gondolatban vagyok Tiszt. Péczeli József Urammal, aki azt tartja, hogy mentül több ilyen forma Gyűjteményeink lesznek, annyival hasznosabb lesz a nemzetnek."

Ráday Gedeon szintén híres főnemesi család leszármazottja, s az apja: Ráday Pál II. Rákóczi Ferenc fejedelem titkára és a Recrudescunt vulnera kezdetű szabadságharcos kiáltvány fogalmazója volt. Az apa Losoncon született, ahol a Rádayak régi birtokosok voltak és nagy érdemük volt az 1666-tól létező református gimnázium első megteremtésében. A gimnázium első igazgatója, Kármán András az ő pártfogoltjaik közé tartozott, s unokája, Kármán József író is élvezte a család támogatását.

Mint már tudjuk: Ráday Gedeon nem volt kiemelkedő író, de költészetünk fejlődésében mégis nagy szerepet töltött be. A 18. század harmadik harmadában ment végbe nálunk az időmértékes verselés tartós meghonosodása, s ezt a korszakos jelentőségű feladatot a klasszikus időmértékes ritmus terén Baráti Szabó Dávid, Révai Miklós és Rájnis József végezték el, a nyugat-európai ritmus terén pedig Ráday Gedeon, akiről az új verselési módot sokáig Ráday-nemnek nevezték. A Ráday által kezdett meghonosító munkát a század végére Földi János tetőzte be.

III. A 150 éve született Csengey Gusztáv irodalmi szerepe összehasonlíthatatlanul kisebb, mint Bethlen Miklósé és Ráday Gedeoné. Ő a múlt század harmadik harmadában a művészileg már kimerülőben levő népnemzeti irányzatnak volt szerény képviselője. 8—10 verses- és prózai kötete jelent meg, de az akadémiai irodalomtörténet 1965-ben kiadott IV. kötetében már a neve sincs megemlítve. Ma már csak az irodalomtörténet útvesztőiben jártasabb idős szakemberek ismerik őt, illetve a szavalómozgalmak segítségével sokáig életben tartott balladáját: A fogoly lengyelt. Ez az 1865-ben írt vers szerintem az Arany János utáni balladaköltészetünk egyik legjobb alkotása, és ha a versmondásban ez a műfaj még ma is érvényesülne, akkor Csengey neve sokak előtt népszerű lenne.

14 A HÉT