A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-02 / 40. szám
GONDOLKODÓ ELTÉKOZOLTJÖ VŐ? Megszokhattuk már, sőt, akár természetesnek is mondhatnánk, hogy a nyári és a kora őszi hónapokban a Csemadok-alapszervezetek házatáján nagy a csend. Talán nem is lenne ebben semmi kivetnivaló, hiszen az emberek többsége ilyenkor veszi ki az évi szabadságát vagy talál időt a már régóta esedékes házköriili munkák elvégzésére. S valljuk be, az sem elhanyagolható körülmény, hogy ebben az időszakban adódik a legtöbb lehetőség a meghittebb családi együttlétekre, s ezért óhatatlanul a háttérbe szorul mindaz, ami a tágabb közösség szempontjából esetleg fontos lehetne. Olykor mégis eltűnődöm azon, vajon jól van-e ez így? Nem lehetne-e valami okosat és hasznosat kitalálni, hogy ez a nem is olyan rövid idő mégse múljék el teljesen "nyomtalanul”. Mert bizony arról is szólni kell, hogy a hosszabb kihagyás sok esetben megtöri a lendületet, elsorvasztja a lelkesedést és a tenniakarást. Nem véletlen, hogy a színjátszó csoport vagy az énekkar leginkább a nyár kellős közepén bomlik fel végérvényesen. (Ebben nyilván közrejátszik a fellépési lehetőségek hiánya is vagy az a körülmény, hogy sok fiatal iskolát vált, esetleg munkába áll vagy bevonultatják, s így még ha szeretne is tovább dolgozni, akkor sem képes rá...) De talán nem is a "hagyományos" tevékenység az, amit ezekben a hónapokban keveslek vagy hiányolok. Elvégre az embernek lazítania vagy pihennie is kell, és számosán akadnak olyanok is, akiket még lasszóval sem lehetne bevonszolni a színjátszók vagy a néptáncosok közé, de jönnének maguktól is, ha kedvükre való dolgot csinálhatnának. Itt vannak példának okáért a különböző nyári táborok. Ezek iránt egyre nagyobb az érdeklődés, néha bizony már szinte elviselhetetlenül sokan összeverődnek egy-egy helyen. Ennek ellenére az utóbbi időben mégis azt tapasztalom, mintha a Csemadok kisebb aktivitással szervezné ezeket a művelődési táborokat, inkább átengedi a kezdeményezést és a terepet az újonnan alakult magyar ifjúsági szervezeteknek (MISZ, MIÉSZ, Diákhálózat, Cserkészszövetség stb.), amelyek jószándékát nincs okom vitatni, csak éppen szervezés dolgában még eléggé szerény tapasztalatokkal rendelkeznek. Közben meg állandóan hallani a kifakadásokat, hogy a Csemadok már huzamosabb ideje hasztalan próbálja megnyerni magának a tinédzsereket és a huszonéveseket, sőt, találkoztam olyan sarkított megfogalmazással is, hogy képtelen velük párbeszédet folytatni. Azt sem tartom teljesen a véletlen művének, hogy bizonyos politikai és társadalmi csoportok 1989 novembere után már-már tüntetőén a Csemadok ellenében szerveződtek. Ezek tagjai jobbára olyan fiatalok voltak, akik vagy kiábrándultak a Csemadokból, vagy sohasem találták meg az oda vezető utat. Balgaság volna ezt felróni nekik, inkább azon kellene eltűnődni, hogyan lehetne meggyőzni őket arról, hogy a Csemadok képes a folyamatos megújulásra, és nem kerékkötője az olyan elképzeléseknek és törekvéseknek sem, amelyek korábban esetleg nem szerepeltek a programjában. A tervek szerint 1993 áprilisában országos közgyűlést tart a szövetség. Úgy érzem, sorsdöntő és sorsfordító tanácskozás lesz, ahol többek között az ifjúság és a Csemadok viszonya az egyik legfontosabb kérdésként fog felvetődni. Hasznos és fontos lenne, ha ezen a fórumon már összegezhetnénk a társadalmi vita eredményeit, párbeszédet folytatnánk és nem civakodnánk. Aggasztónak tartom, hogy legfelső szinten meglehetősen formális a kapcsolat az egyes társadalmi szerveződések és a Csemadok között, pedig volna miről eszmét cserélni, s talán a szorosabb együttműködés lehetőségeit is keresni kellene. Igazán felhőtlennek csak a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségével kialakított kapcsolat nevezhető, ugyanakkor viszont azt is el kell mondani, hogy iskoláinkban csökken a Csemadok befolyása. A szövetség dicséretre méltó módon felvállalta a nemzetiségi oktatásügy támogatását, a gyakorlati eredmények azonban nem a kívánt mértékben mutatkoznak. Ennek számos oka van, én a legfontosabbnak azt tartom, hogy a szlovákiai magyar pedagógusok nagy része idő nap előtt belefáradt a fokozott igénybevételbe; nekik lenne szükségük ösztönzésre, erős támaszra, ehelyett vállukra nehezedik egy sor társadalmi feladat, egyebek között a Csemadok-munka szervezése is. Úgy gondolom, ésszerűbb munkamegosztásra volna szükség, új és friss erők mozgósítására. De ahogy nem lehet csatasorba állítani egy újoncot, úgy nem várhatjuk el egy tapasztalatlan, a társadalmi munkában járatlan fiatalembertől, hogy lelkesen és főleg eredményesen munkálkodjon a köz javára. A Csemadoknak arra kell törekednie, hogy már a legfiatalabbakat megnyerje magának. Elsősorban az általános iskolák tanulóira gondolok, akiket a rendszerváltás után szinte mindenki cserben hagyott. Igazán a cserkészetnek sem sikerült (ismét) gyökeret vernie tájainkon, más szervezetek pedig egyelőre nem alakultak azzal a céllal, hogy ezt a korosztályt felkarolják. Véleményem szerint a Csemadok megtalálhatná az utat ezekhez a fiatalokhoz, feltéve ha sikerül ezen a téren "profilt" váltania. A különböző szavaló-, színjátszó és bábjátszó versenyek, a Csemadok által biztosított szereplési lehetőségek nyilván nagy élményt jelentenek — 4 A HÉT /
