A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-18 / 38. szám
ÉGTÁJAK Julio Cortázar Az összefüggő parkok Néhány napja kezdte el olvasni a regényt. Közben sürgős elintéznivalója akadt, így félretette a könyvet, és csak akkor vette ismét a kezébe, amikor visszavonatozott a birtokára; lassacskán felkeltette az érdeklődését a cselekmény és a szereplők jellemrajza. Akkor délután írt egy levelet a megbízottjának, megtárgyalt az intézővel egy bérleti ügyet, majd ismét elővette a regényt a csendes dolgozószobában, amelynek a tölgyfaparkra néztek az ablakai. Elterpeszkedett a kedvenc karosszékében, háttal az ajtónak, mert boszszantotta a gondolat, hogy esetleg megzavarhatják, a bal kezével megsimogatta a zöld bársonyhuzatot, majd belekezdett az utolsó fejezetekbe. Az emlékezetében még elevenen megmaradt a szereplők neve és alakja; úgyszólván azon nyomban átadta magát a regény képzeletbeli világának. Szinte természetellenesen élvezte, hogy sorról sorra egyre jobban elszakad a környezettől, s hogy közben azért érzi, hogy a feje ott nyugszik kényelmesen a bársonnyal behúzott, magas támlán, a cigarettája egyfolytában a keze ügyében van, és hogy a hatalmas ablakokon túl ott cikázik az alkonyati szellő a tölgyek alatt Szavanként haladt előre, elmerült a hősök undorító dilemmáiban, és hagyta, hadd ragadják magával az összeálló képsorok, amelyek egyre színesebbek és élénkebbek lettek, s eközben átélte az erdei kunyhóban lejátszódó utolsó találkát. Az asszony forró csókokkal csillapította a vérzést, de a férfi nem állhatta most a gyöngédséget, nem azért jött, hogy megismételje titkolt szenvedélyük szertartásait, amely a száraz falevelek és az eldugott örvények világában lelt oltalmat A tőr átmelegedett a mellén, alatta ott dobogott a meglapuló szabadság. Itt heves párbeszéd következett, mely olyan sebesen folyt, több oldalon át, akár egy kanyargó patak, és kiérződött belőle, hogy már a kezdet kezdetén mindketten mindent elhatároztak. Az asszony simogató keze, mely úgy fonta körül a szerető testét, mintha szeretné visszatartani, lebeszélni valamiről, egyben undorító mohósággal rajzolta ki annak a másik testnek a körvonalait, amelynek a megsemmisítésére összeszövetkeztek. Semmiről se feledkeztek meg: se az alibiről, se a véletlenről, még az esetleges hibákról sem. Attól az órától fogva minden pillanatnak megvolt a maga gondosan kidolgozott feladata. A könyörtelen kettős felügyelet épp csak egy arcsimogatás erejéig szünetelt. Alkonyodott. Szigorúan kötötte őket az előttük álló feladat, egymásra se néztek, úgy váltak el a kunyhó ajtajában. Az asszonynak az észak felé tartó ősvényen kellett elindulnia. A férfi visszafordul egy pillanatra a szemközti útról: nézte, hogy szalad a kedvese azzal a szép lobogó hajával. Aztán ő is nekiiramodott, a fák és a sövények közt lopakodott előre, míg csak meg nem pillantotta a házhoz vezető fasort az alkonyati, mályvaszínű ködben. A kutyáknak nem volt szabad ugatniuk, és nem is ugatták. Az intéző nem szokott már ilyenkor ott lenni, és nem is volt ott. Felment a tornácra vezető három lépcsőfokon, és belépett A fülében lüktető vér dobolásában az asszony szavai visszhangzottak: elöl egy kék terem, utána egy díszes folyosó meg egy szőnyeggel borított lépcső. A tetején: két ajtó. Senki az első szobában, senki a másodikban. Azután a szalonajtó, akkor kézbe a tőrt, az ablakon beszüremlik a fény, ott a zöld bársonnyal bevont, magas támlájú karosszék, és a férfi — a karosszékre támasztott fejjel — egy regényt olvas. Scholz László fordítása A dulimanók természetrajza Az oroszlán és a dulimanó Egy dulimanó megy a sivatagban, és találkozik egy oroszlánnal; a következő párbeszéd zajlik le köztük: Oroszlán: Megeszlek. Dulimanó (rendkívül bánatosan, de méltósággal): Hát tessék. Oroszlán: Ohó, ezt nem. Velem te ne mártírkodjál! Zokogj, vagy küzdj meg 16 A HÉT velem, mint férfi a férfival. így nem ehetlek meg. Gyerünk, rád várok. Mi van, miért hallgatsz? De a dulimanó csak hallgat, és az oroszlán elbizonytalanodik; ám egyszer csak eszébe jut valami. Oroszlán: Még jó, hogy van egy roppant idegesítő szálka a jobb talpamban. Ha kiszeded, megbocsátok. Dulimanó kiszedi a szálkát, és az oroszlán rosszkedvűen morogja oda elmenőben: — Köszönöm, Androklész. A keselyű és a dulimanó Egy dulimanó sétálgat Tinogastában, s egyszer csak mint egy nyíl, lecsap rá egy keselyű, nekilöki a sziklafalnak, és azt mondja szörnyű dühvei:
