A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-18 / 38. szám
ÉVFORDULÓ Arany János és Tompa Mihály barátságáról születésük 175. évfordulóján A két köítő egy évben született: 1817-ben, de nemcsak az életük, emberi létük kezdett egy időben bontakozni, hanem később a költészetük is. Nehéz ifjúságuk miatt költőként későn indultak, s a meghatározó év mindkettőjük számára 1846 lett: Arany ez évben írta a Toldit, s Tompa első sikeres kötete, a Népregék, népmondák is akkor jelent meg. Ismeretes, hogy Petőfi a Toldira elragadtatással reagált, s a két költőóriás között olyan irodalomtörténeti jelentőségű baráti kapcsolat alakult ki, mint a német literatúrában Goethe és Schiller között. A baráti kettőshöz Tompa is gyorsan odakerült, s ebben Arany volt a kezdeményező: a Válasz Petőfi Sándorhoz című verses levele ezzel a két sorral fejeződik be: "Ó mondd meg nevemmel, ha fölkeres Tompa,/Mily igen szeretlek téged, s őt is veled." Hogy Petőfi lelkesen helyeselte a trióvá, triumvirátussá bővülést, arról a válaszlevele tanúskodik: "Nagy, igen nagy örömömre volt leveled, s versedet már annyiszor elolvastam, hogy könyv nélkül tudom. Majd leírom és elküldöm Tompának. Legény ám még az is a talpán! Átaljában: Arany, Petőfi, Tompa, isten-krisztusugyse szép triumvirátus, s ha dicsőségünk nem lesz is olyan nagy, mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem". Petőfi aztán a kikiáltott triumvirátus harmadik tagját hamarosan megtagadta, s a fő ok az volt, hogy utálta azt a finomkodó irányzatot: az almanach-lírát, melyet Tompa hosszú ideig kultivált. Arany — "népi sarjadék"-volta és forró népköltészeti ihletettsége ellenére — más irányzatok és poétikák iránt is türelmesebb, s elismerőbb volt, s Tompával mindvégig meleg baráti kapcsolatot tartott. S neki volt igaza, mert ha Tompa nem is volt egyenrangú tehetség vele és Petőfivel, az elnyomó Bach-korszak idején írt nagy hatású költeményeivel (A gólyához, A madár fiaihoz, Új Simeon, Ikarus) jelentős nemzeti költővé érett, és a természeti lírának a világirodalomban is nagyon produktív témakörében: az őszről írt versekben a legjelesebb költőink közé emelkedett. Az ősz a költők számára nemcsak színekben pompázó, szépséges hónap, hanem a természeti kiteljesedés gyors pusztulásának, széthullásának tragikus szimbóluma is. 1846-ban a 29 éves Tompa Mihály nem mindennapi testi és lelki erejű daliás férfi volt, de egy alattomos és folyamatosan gyötrelmes kínokat okozó betegség már 1844-től hatalmasodni kezdett a szervezetében. Egyik életrajzírója, Dingha Sándor, vérbajnak vélte Tompa betegségét, s ez a nézete valószínűleg nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy munkája máig kéziratban maradt. Később Féja Géza is hasonló véleményt nyilvánított, és A magyar költészet Petőfitől Adyig című könyvében Komlós Aladár is egyetértett ezzel. Tompa számára tehát az ősz szinte adottsági téma és motívum volt, s tragikus szimbólum-voltát főképp jegy korai versében, az 1844-ben írt Őszi Arany János képekben érezte meg és fejezte ki: ...Rózsás tavasz S aranykalászos nyár nyomában Lassú halál Gyilkos fuvalma száll A hűvös éjszakában. Miért önti el Az erdőt rózsaszínnek árja? Sápadt legyen A lomb völgyön, hegyen, Midőn enyészet keble várja! Sírnak szellői, gyász szelek! Ha jöttök sárga lombért, értem, Ki új tavaszt hittem, reméltem: Fehér fátyollal jöjjetek! Az Őszi tájnak... című legművészibb ősz-versében a költő erőt vesz állandósult siralmas állapotán, s az őszi pusztulást, hervadást belenyugvó finom rezignációval, "kedves bánattal" sejtelmesen szépnek festi: Őszi tájnak hervadása! Őszi napfény ragyogása! Hervadásból, fényből támad Lelkemen a kedves bánat... Lemegy a nap nemsokára... Haldoklásnak szent országja Olyan édes forró vággyal Ölel téged lelkem által... Néma a táj, arca sápadt, Rá derengő napfény árad. Ah, mi vonzó szép halál van E mosolygó hervadásbanl A fák lombja csendesen hull! Nem küzdestül, fájdalomtul, Itt a végharc ösmeretlen: Lehet-e meghalni szebben...? Tompa Mihály Tompa hosszú éveken át írt panaszos levelei ennek a művészi remeknek, mesterversnek erősen ellentmondanak. Többször is "élő halottnak nevezi magát, és már 31 éves korában — evangélikus pap létére — az öngyilkosság gondolatával foglalkozik. "Én ezt nem tartom semmi nagy dolognak; ami nem tetszik,eldobjuk magunktól" — írta Aranynak 1848. március 2-án. Húsz évvel később" 1868 tavaszán Aranynak, Jókainak, Szász Károlynak és Lóvay Józsefnek olyan búcsúzó leveleket ír, melyek dátumában csak az óv van feltüntetve: a hónapot, napot majd 14 A HÉT
