A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-18 / 38. szám
IÍRMONDÓ Látogatóban Wagneréknél A fáma szerint a bayreuthi Festspielhaus nézőterének támlásszékei kényelmetlenek. Ez az állítás, mint tapasztaltam nemcsak fáma, hanem valóság, mert bizony karfa nélküli lehajtható ülőkék — bár párnázottak, de kimondottan kényelmetlenek. így az egyes művek esetében a néha két, két és félórás felvonásokat végigülni rajtuk bizony nem jelenti éppen azt a bizonyos "keleti kényelmet". A terem messze híres akusztikája miatt viszont ezen változtatni nem lehet. Egy évvel ezelőtt, mikor a pozsonyi Liszt Ferenc Társaság tagjaival elzarándokoltam Bayreuthba a társaság névadójának sírjánál tisztelegni, s Liszt dédunokája, Bayreuth mai ura, Wolfgang Wagner jóvoltából bebocsátást nyertünk a Festspielhausba is, ezt a kényelmetlenséget még nem érzékeltem. Akkor ugyanis csupán a Lohengrin második felvonásának főpróbáján lehettünk jelen, s az élmény és a hely szelleme mindent elhomályosított. Ugyanakkor olyan érzésem is volt, hogy bár kiittam egy pohár márkás étvágygerjesztőt, a lakoma elmaradt. így hát még ott, Wagner városában határoztam el, hogy visszatérek, s ez idén augusztusban meg is történt. Bayreuth Felső-Frankföld fővárosa. Kellemes, szép látnivalót is tartogató csendes városka, mely évente július közepétől augusztus végéig az Ünnepi Játékok jegyében él és lélegzik. Már maga a tény, hogy szinte alig akad kirakat, melyben ne lenne valami — egy kép, egy plakát vagy egy hanglemez —, mely Wagner szellemi örökségére ne utalna, megadja a város ünnepi hangulatát. A város egyszerre idegenekkel telik meg. Naponta 1800 — ennyi a férőhely a Festspielhaus nézőterén — Wagner-rajongó zarándokol ide, hódolni és szent áhítattal hallgatni Wagner hatalmas zenedrámáit. Ez a sok idegen és új arc, az előkelőségek hosszú sora és az "igazhívők" áradata külön látványosságszámba megy. Látványosak a hölgyek ruhakölteményei is, melyeket pompásan semlegesítenek az urak szinte egyenruhaszámba menő fekete és fehér szmokingjai. Az idei rendkívüli hőségben azonban — illem ide, illem oda — a színház falain belül e szépen vasalt szmokingzakók, bizony az ölekbe kerültek. A hazaiaknak tehát külön program legalább nézőként részt venni az előadáskezdetek rítusában. Mert egy előadáskezdet igazi szertartás, melynek pontosan rögzített szabályai vannak. Az előadások délután négykor kezdődnek — kivéve a "szünetmentes" Rajna kincsét és a Bolygó hollandit, melyek fanfárjai két órával későbben szólalnak meg. A kezdést jelző első fanfárjel pontban háromnegyed négykor harsan fel, s dallamát az illető mű első felvonásának egyik jellegzetes motívuma képezi. A fanfárok a főbejárat feletti erkélyen jelennek meg, élvezetes látványt nyújtva a színház előtt sétáló közönségnek. Öt perccel később a második fanfárjel már hosszabb tématöredékkel, s további öt perc után már teljes egészében hangzik fel az illető motívum. Ezután már a közönség maradék része is bevonul a félhomályban úszó nézőtérre. Az egyes széksorok közötti távolság kicsi, s mivel a nézőtér kiképzése amfiteátrumszerű félkör, állva kell megvárni, míg mindenki elfoglalja a helyét. Amikor minden széket elfoglaltak, sötétség borul a nézőtérre s a láthatatlan zenekari árokból felcsendülnek az első taktusok... Az egyes felvonásokat egyórás szünet választja el egymástól; erre a közreműködőknek és a közönségnek egyaránt szüksége van. A Parsifal első felvonása után, mely az Úrvacsora jelenettel zárul, a wagneri hagyomány szerint tilos a taps. Újabban a második felvonás utánra ez a tilalom már nem vonatkozik, de csak a harmadik felvonás után — úgy fél tizenegy körül — tör ki a tetszésnyilvánítás orkánja, s csupán 20—25 függöny után borul újra csend a már üres nézőtérre. A Játékokra szerződtetett nemzetközi énekkar világhírű és zse-8 A HÉT
