A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-18 / 38. szám
niális vezetőjével, Norbert Balatschcsal együtt, mindig külön ünneplésben részesül. Roppantul tetszett, hogy a Parsifal karmestere, az ugyancsak világelsők közé tartozó James Levine a zenekari árok mélyéből a színpadra hozta teljes zenekarát, ezt a kitűnő "hangszert", s velük köszönte meg a gyönyörű teljesítményért kijáró üdvrivalgást. A legnagyobb sikert és elismerést a közönség lábdobogása jelenti. Ez itt, Bayreuthban döbbenetes hatású, mert a padlózat alatt üres légtér van, mely a dobogást szinte félelmetes intenzitású dübörgéssé erősíti. Az idei, 81. évad műsorát a teljes Nibelung gyűrűje (A Rajna kincse, A Walkür, Siegfied, Az istenek alkonya) mellett a Bolygó hollandi, a Tannhäuser és a Parsifal képezte. Jómagam az utolsó három előadásán vettem részt. Hogy ez a három est Wagner-zenével átitatott falak között felejthetetlen élmény volt, azt talán nem is kell külön hangsúlyoznom. Az említett ének- és zenekari tökély mellett a lényeg a tipikusan wagneri eszme, az "összművészet" megvalósítása volt. Ennek értelmében a díszlet, a jelmez, a fényhatások a szinte csodára képes színpadtechnika éppen úgy egyenrangú komponense az előadásoknak, mint az énekesek teljesítménye. Az utóbbi évtizedekben a tipikus, "Wagner-tenor" néven jellemzett hangfaj kiveszőfélben van. Örömömre szolgált hát, hogy most két új tenoristával is találkoztam — a dán Poul Elming és a német Wolfgang Schmidt személyében. Az előbbi Parsifal szólamát tolmácsolta, míg az utóbbitól egy ragyogó drámai Tannháusert hallottam. Rajtuk kívül a törékeny Erzsébetet megszemélyesítő dán Tina Kiberg éppúgy újonc volt a "Zöld dombon", mint Donald C. Runnicles skót karmester, aki a Tannhäusert vezényelte. Tanulmányt lehetne írni a sokarcú Kundryt alakító fenomenális Waltraud Meier teljesítményéről vagy Brend WeikI hősbaritonról, aki az idén a szenvedő Amfortast és a sorsüldözött Hollandit személyesítette meg, vagy Hans Sotinról, aki a pénzsóvár Dalandot formálta meg. írni lehetne még sok mindenről, ám végezetül csupán annyit: fájó szívvel búcsúztam a Festspielhaustól, de abban a reményben, hogy lesz még egy harmadik viszontlátás is... Varga József Fotó: a szerző (1) és archívum Olasz grafika Pozsonyban A harmincvalahány éve működő pozsonyi Városi Galéria depozitóriuma valóságos kincsesbányának számít. Értékes műkincsgyűjteményéből csupán időszakos kiállítások keretében láthatunk néhányat, mert anyagi eszközök hiányában az intézménynek — legalábbis egy időre — le kell mondania szakembergárdájának növeléséről és új kiállítótermek megszerzéséről. A gyűjtemény olasz grafikáiból az idei nyári hónapokban a galériához tartozó Pálffy-palota két termében rendeztek kiállítást Zuzana Hanzetovä válogatásában. Tulajdonképpen kár, hogy ezt az eseményt a galéria munkatársai nem verték nagydobra, mert a kiállított művek valóban színvonalasak voltak, ráadásul ezek a XVII—XVIII. századi grafikák első ízben kerültek a nyilvánosság elé. Ezekben a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus idejéből származó művekben nem követhetjük nyomon az olcisz grafika fejlődését, hiszen eredetileg több XIX. századi pozsonyi műgyűjtő tulajdonában voltak, akik a vásárláskor "csupán" a művészi színvonalat vették figyelembe, és nem az egyes olasz grafikai iskolák egymásra kötését-kötődósót. Ennek ellenére a kiállításon képviselve vannak a három meghatározó rézmetsző-grafikai iskolából — a rómaiból, a firenzeiből és a velenceiből — származó alkotások. Külön érdekesség, hogy az 1500-as évek egyik legjelentősebb rézmetszőjének, az egy időben Raffaellóval is együtt dolgozó Marcantonio Raimond/'nak is felfedezhetjük itt egy-két alkotását. A kiállítást — mennyiségben és színvonalban — az egy személyben archeológus, építész és grafikus Giovanni Battista Piranesi alkotásai uralják. A mitológiai, vallási tárgyú jeleneteket, állatokat, városrészeket, utcákat, épületeket ábrázoló képek közül nekem az utóbbi három témakör jelentett igazi meglepetést. Mégpedig olyan szempontból, hogy a képek szemlélésekor a két évvel ezelőtt Olaszországban tett körutazásom városaira, azok utcáira, épületeire ismertem rá. Az egyik grafikán még azt is meg tudtam mutatni a kiállítást velem együtt néző társaimnak, hogy Rómában a Szent Péter téren — a pogány időkből származó, a tér közepére felállított és tetején kereszttel "keresztényesített" egyiptomi obeliszk tövében — pontosan hol "tisztelt" meg egy veréb, amikor holtfáradtan leroskadtam oda megpihenni. Az évszázadokon keresztül eredeti szépségükben megmaradt utcákból, terekből nálunk bizony nagyon keveset találunk. Pedig Olaszország történelme nem kevésbé mozgalmas, mint Közép-Európáé, csakhogy ott nem minden változáskor semmisítik meg az előző kor művészeti emlékeit. (melaj) A HÉT 9 G. B. Piranesi: A római Szent Péter-bazilika és Szent Péter tér
