A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-18 / 38. szám

niális vezetőjével, Norbert Balatsch­­csal együtt, mindig külön ünneplésben részesül. Roppantul tetszett, hogy a Parsifal karmestere, az ugyancsak világelsők közé tartozó James Levine a zenekari árok mélyéből a színpadra hozta teljes zenekarát, ezt a kitűnő "hangszert", s velük köszönte meg a gyönyörű teljesítményért kijáró üdv­rivalgást. A legnagyobb sikert és elismerést a közönség lábdobogása jelenti. Ez itt, Bayreuthban döbbene­tes hatású, mert a padlózat alatt üres légtér van, mely a dobogást szinte félelmetes intenzitású dübörgéssé erő­síti. Az idei, 81. évad műsorát a teljes Nibelung gyűrűje (A Rajna kincse, A Walkür, Siegfied, Az istenek alko­nya) mellett a Bolygó hollandi, a Tannhäuser és a Parsifal képezte. Jómagam az utolsó három előadásán vettem részt. Hogy ez a három est Wagner-zenével átitatott falak között felejthetetlen élmény volt, azt talán nem is kell külön hangsúlyoznom. Az említett ének- és zenekari tökély mellett a lényeg a tipikusan wagneri eszme, az "összművészet" megvaló­sítása volt. Ennek értelmében a dísz­let, a jelmez, a fényhatások a szinte csodára képes színpadtechnika éppen úgy egyenrangú komponense az elő­adásoknak, mint az énekesek teljesít­ménye. Az utóbbi évtizedekben a tipikus, "Wagner-tenor" néven jellem­zett hangfaj kiveszőfélben van. Örö­mömre szolgált hát, hogy most két új tenoristával is találkoztam — a dán Poul Elming és a német Wolfgang Schmidt személyében. Az előbbi Parsifal szólamát tolmácsolta, míg az utóbbitól egy ragyogó drámai Tann­­háusert hallottam. Rajtuk kívül a törékeny Erzsébetet megszemélyesítő dán Tina Kiberg éppúgy újonc volt a "Zöld dombon", mint Donald C. Runnicles skót karmester, aki a Tannhäusert vezényelte. Tanulmányt lehetne írni a sokarcú Kundryt alakító fenomenális Waltraud Meier telje­sítményéről vagy Brend WeikI hős­baritonról, aki az idén a szenvedő Amfortast és a sorsüldözött Hollandit személyesítette meg, vagy Hans So­­tinról, aki a pénzsóvár Dalandot formálta meg. írni lehetne még sok mindenről, ám végezetül csupán annyit: fájó szívvel búcsúztam a Festspielhaustól, de abban a remény­ben, hogy lesz még egy harmadik viszontlátás is... Varga József Fotó: a szerző (1) és archívum Olasz grafika Pozsonyban A harmincvalahány éve működő po­zsonyi Városi Galéria depozitóriuma valóságos kincsesbányának számít. Értékes műkincsgyűjteményéből csu­pán időszakos kiállítások keretében láthatunk néhányat, mert anyagi esz­közök hiányában az intézménynek — legalábbis egy időre — le kell mon­dania szakembergárdájának növelé­séről és új kiállítótermek megszerzé­séről. A gyűjtemény olasz grafikáiból az idei nyári hónapokban a galériához tartozó Pálffy-palota két termében rendeztek kiállítást Zuzana Hanzetovä válogatásában. Tulajdonképpen kár, hogy ezt az eseményt a galéria munkatársai nem verték nagydobra, mert a kiállított művek valóban szín­vonalasak voltak, ráadásul ezek a XVII—XVIII. századi grafikák első ízben kerültek a nyilvánosság elé. Ezekben a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus idejéből származó művekben nem követhetjük nyomon az olcisz grafika fejlődését, hiszen eredetileg több XIX. századi pozsonyi műgyűjtő tulajdonában voltak, akik a vásárláskor "csupán" a művészi szín­vonalat vették figyelembe, és nem az egyes olasz grafikai iskolák egymásra kötését-kötődósót. Ennek ellenére a kiállításon képviselve vannak a három meghatározó rézmetsző-grafikai isko­lából — a rómaiból, a firenzeiből és a velenceiből — származó alkotások. Külön érdekesség, hogy az 1500-as évek egyik legjelentősebb rézmetsző­jének, az egy időben Raffaellóval is együtt dolgozó Marcantonio Raimon­­d/'nak is felfedezhetjük itt egy-két alkotását. A kiállítást — mennyiség­ben és színvonalban — az egy személyben archeológus, építész és grafikus Giovanni Battista Piranesi alkotásai uralják. A mitológiai, vallási tárgyú jelene­teket, állatokat, városrészeket, utcá­kat, épületeket ábrázoló képek közül nekem az utóbbi három témakör jelentett igazi meglepetést. Mégpedig olyan szempontból, hogy a képek szemlélésekor a két évvel ezelőtt Olaszországban tett körutazásom vá­rosaira, azok utcáira, épületeire is­mertem rá. Az egyik grafikán még azt is meg tudtam mutatni a kiállítást velem együtt néző társaimnak, hogy Rómában a Szent Péter téren — a pogány időkből származó, a tér közepére felállított és tetején kereszt­tel "keresztényesített" egyiptomi obe­­liszk tövében — pontosan hol "tisztelt" meg egy veréb, amikor holtfáradtan leroskadtam oda megpihenni. Az évszázadokon keresztül eredeti szépségükben megmaradt utcákból, terekből nálunk bizony nagyon keve­set találunk. Pedig Olaszország tör­ténelme nem kevésbé mozgalmas, mint Közép-Európáé, csakhogy ott nem minden változáskor semmisítik meg az előző kor művészeti emlékeit. (melaj) A HÉT 9 G. B. Piranesi: A római Szent Péter-bazilika és Szent Péter tér

Next

/
Thumbnails
Contents