A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-18 / 38. szám
GONDOLKODÓ ... A zsarnok mesterségénél fogva halállal fenyeget. Ezt annál Is könnyebben teheti, mert őt a nemzetközi közösség vezetői nemhogy nem fenyegetik halállal, ellenkezőleg, kezet fognak, együtt fónyképeszkednek és vacsoráznak vele. Ha Hitler és Sztálin egy nemzetközi bíróság által idejekorán el lett volna ítélve, és ha minden polgáruk tudta volna, hogy nemzetközi bíróság gyilkos bűnözőnek nyilvánította vezérüket és bűnbandának kormányukat, akkor másképp alakult volna a történelem. A barbárság korának, vagyis a huszadik századnak egyik sajátsága, hogy a nemzeti szuverenitás nevében sok bűnöző ki tudta volna vonni magát a felelősségre vonás alól. A huszonegyedik század kihívása az, hogy a Föld minden emberét törvényes védelemben kell részesíteni, hogy az élethez való jogot állampolgárságtól függetlenül a legalapvetőbb emberi jognak tekintse. Mindenfajta nemzeti vagy kulturális különbség viszonylagosnak tekinthető ahhoz az abszolút igazsághoz képest, hogy az emberi fajnak van közös érdeke és igazsága az egész földkerekségen. Mit véd az értelmiség? Önmagát. Igazolja a maga helyét a társadalomban, arra hivatkozik, ami neki van és másnak kevésbé. Amikor az értelmiség önmagát védi, az alkotó gondolkodás ethoszát védi, a legjobbat, amije van, azt, amire hivatkozni szokott. A gondolkodó ereje az önállósága, azt veszélyezteti, ha lemond a különállás hatalmáról. A gondolatszabadsággal szemben sem a szocializmus, sem a nacionalizmus nem bizonyult barátságosnak, mind a kettő kötve van az államapparátushoz, mind a kettő atetista. A történe le mformáló gondolkodásmódok az értelmiségi hatalom megtestesülései. Önáltatás volna ennek józan számbavétele alól csak azért kibújni, nehogy megbüntethessenek, nehogy bűntudattal küszködjünk. Egy-egy originális gondolat lehet áldás is, átok is a többiek, az utódok számára. Öncsalásnak tartom az értelmiség hatalomnélküliségéről szóló panaszt. Ez a hatalom nem közvetlen és nem azonnali. Felkophat az álla, kivégezhetik, temetésére ki sem mennek, dobhatják tömegsírba, nem érdekes, egyik-másik kollégának mégis kivételes és az időben egyre növekvő hatalma van. A cég, a szakma, a nemzet szuverenitása nem szavatolja a perszóna szuverenitását. A valódi erő az egyén ereje. A perszóna önmaga és saját alkotása. Az önmagát alakító alany. Nem lehet sorozatban nevelni, maga neveli magát. A személy azonos a történelmével, az életstratégiájával, másokban hagyott emlékképeivel, a páratlannal és a közössel. Egy csillaghullásra azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy a történelem célja az emberiségnek tömegből személlyé válása, a fekete égbolton felfénytő és kialvó személyek sokasága. Gondolatok igazságával szemben a többség szava nem érv, éppoly kevéssé az, mint bármely tekintélyé." Itt talán be is fejezhetjük — egyelőre. Konrád — érzésem szerint — sok fontosat kimond, persze ó sem tévedhetetlen. Próbáljuk meg a felvetett témákat közösen továbbgondolni. CSÁKY PÁL A magyar polgár és az áldozatvállalás Bevallom, alábbi dohogó soraimat a komáromi Bástya Színház losonci bemutatója ihlette, amikor Márai Sándor Kassai polgárok című darabját mindössze 50—60 főnyi közönség nézte végig. Pedig az 1900-ban született; a 30-as, 40-es években ismert, híres, majd külföldre távozott, itthon és Magyarországon egyaránt agyonhallgatott író (aki 1989- ben öngyilkos lett) műve napjainkban is hátborzongatóan aktuális. Akik ott ültek a széksorokban, fölszisszenve láthatták, hallhatták. Hagyjuk most azokat, akik eljöttek... írásomban inkább a távolmaradókkal szándékozom foglalkozni. Amikor ezt teszem, nemcsak a losonci polgárokra gondolok, hanem magyar polgártársaimra általában. Jobban mondva, a szlovákiai magyarság azon rétegére, amelyik nem mutat hajlandóságot eljárni hivatásos színházaink és műkedvelőink előadásaira, a Csemadok és más kulturálisvagy egyéb szervezeteink rendezvényeire. Azon szlovákiai magyarokra, akik nem vásárolják meg a szlovákiai magyar írók műveit, vagy a szlovákiai magyar sajtót. Azon szlovákiai magyar szülőkre, akik szlovák óvodába íratják gyermeküket csak azért, mert a magyar óvoda messzebb esik a lakhelyüktől, s reggel fél órával korábban kellene felkelniük — hogy a magyar iskoláról már ne is beszéljek! Egyszóval azokra a polgárokra gondolok, akik képtelenek az áldozatvállalásra. Akik nem és nem tudatosítják, hogy ismét elérkezett az áldozatvállalás ideje! (Kézenfekvő a kérdés: megszűnt-e valaha egyáltalán?!) Mert: ki fogja látogatni színházaink előadásait, szervezeteink rendezvényeit, ha nem mi? Ki fogja megvenni íróink műveit, ki fogja megvásárolni sajtótermékeinket? Ki fog járni anyanyelvi tanításé óvodáinkba, iskoláinkba, ha nem a mi gyermekeink?! Lássuk be, a szlovákoktól ezt igazán nem várhatjuk el! Ezt egyes-egyedül nekünk kell megcselekednünk! Úgy is mondhatnám — anélkül, hogy magyarkodnék! — szent kötelességünk. Persze, mihelyst ez kötelességgé válik, megette a fene! De még a kötelessógórzetből vállalt áldozathozás is jobb — ha már nem jön szívből! — mint a semmilyen. Tudom, ismerem az áldozatvállalás akadályait. Két csoportba oszthatók. Az egyik csoportban ott a kicsiny nyugdíj, a munkanélküliség, a megélhetési gondok... Fizetés előtti héten 20 korona a pénztárcában! Mi legyen vele? Nézzük! A másik csoportban viszont az érdektelenség, a közöny található! Nemritkán a számítás, a fásultság, vagy a félelem. Ezeket kell leküzdeni. Lemondva közben néhány pohár sörről, néhány doboz cigarettáról, a vasárnapi húsról, a kozmetikumokról, az új cipőről. Tartok azonban tőle, hogy soraimat megint csak azok olvassák, akiktől az áldozatvállalás nem áll távol. Hiszen ők megveszik a magyar lapokat. Dohogásom üzenete épp ahhoz a másik csoporthoz nem jut el, amelyiknek szántam. Hogy miért írtam meg akkor mégis? Azért, hogy aki olvassa, adja tovább! Talán élőszóban nagyobb lesz a foganatja! Hogy mi történik, ha e sorok tartalma ennek ellenére sem ér el az áldozatvállalásra mindinkább képtelen szlovákiai magyar polgárokhoz? Szibillának sem kell lennem hozzá, anélkül is megjósolhatom: egy szép napon azon veszik magukat észre, hogy már — nincsenek! Amin — ahogy én ismerem őket — még csodálkozni is fognak! ARDAMICA FERENC A HÉT 5
