A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-10 / 28. szám
OTT JÁRTUNK A tizennégy éves Kinga már június közepén a közelgő szünidő miatt kesergett. Kicsit ugyan örült annak, hogy reggelenként addig aludhat ameddig akar, nem kell készülnie az órákra, de mindezt kevésnek találta ahhoz, hogy igazán lelkesedjen a nyári hónapokért. Azt mondja, számára a nyár egy agyonrágott rágógumit juttat az eszébe, amely ízetlen. Meglepő. Kérdésemre, nem tervez-e valamilyen kirándulást a nyárra, egyértelműen válaszolt. Nem! Egyrészt az édesanyja egyedül sehová nem engedi el, másrészt neki sincs nagy kedve és pénze sem utazgatni. Eddig szinte minden nyarát a nagymamájánál töltötte, aki a télen meghalt. A házát eladták, úgyhogy oda végképp nem mehet. Az édesapját jóformán nem ismeri, hiszen egész pici volt akkor, amikor a szülei elváltak. Azóta sem az édesapjával, sem annak rokonságával nem találkozott. Tehát az apai nagyszülőket sem látogathatja meg a szünidő folyamán. Édesanyja — aki szlovák—német szakos tanár — egy butikban dolgozik. Reggel Egy hosszú és unalmas nyár ki, mert, hát ugye, Kingáóknak is égető szükségük van a pénzre. így a tizennégy éves lány számára marad a szürke panellakás. Azt mondja, majd elmegy a strandra. Egyszer-kótszer biztosan jól érzi ott majd magát, de harmadszor már idegesítőnek találja a tömeget, zavarják a vízbe ugráló gyerekek. Moziba is elmehet párszor, igaz a legtöbb pozsonyi moziban nyáron szinte elviselhetetlen a fülledt meleg. Kinga már most úgy látja, számára ez a nyár maga lesz a dögunalom. Tiborral a lépcsőházban találkoztam. Éppen a szemetesvödröt cipelte. Sokáig törtem a fejem, mi is olyan furcsa ebben a fiúban, míg végül rájöttem: az összhangban van a hiba. A fiú külsőleg tízévesnek néz ki, viselkedése viszont egy tizenöt—tizenhat éves gimnazistáéra emlékeztet. Pedig Tibor pontosan tizenkét éves. Komoly, okos kisfiú. Mindig szépen öltözött, az ismerős felnőtteknek már jó előre köszön. A családról még a közvetlen szomszédjaik is vajmi keveset tudnak. Csak annyit, hogy az építészmérnök édesanya a privatizációs minisztérium alkalmazottja, az édesapa pedig valahol külföldön dolgozik. Tibor az egyetlen gyermekük, akit most éppen arról faggatok, hová megy nyaralni az idén. A gyerek okos arcocskáján egy pillanatra meglepetés látszódik. Nyaralni? — néz rám teljesen érthetetlenül. — Mi az idén nem megyünk nyaralni. A szüleim dolgoznak, nem vehetnek ki szabadságot, ón meg egyedül nem mehetek — teszi hozzá magyarázatként. — A nagyszűleidhez sem mész? — kíváncsiskodom tovább. — Melyikhez? Ahhoz a nagymamához, aki Ligetfalun lakik, vagy ahhoz, aki Károlyfalun? Mind a kettőt meglátogatom, de huzamosabb ideig sohasem szoktam náluk maradni. — Hát akkor mit fogsz csinálni a nyáron? — Unatkozni — hangzik a válasz. Úgy látszik nagyon szánalmas arcot vághattam, mert Tibor gyorsan hozzátette. Igaz ugyan, hogy utálja a nyarat, mert meleg van, zsúfoltak a villamosok, az autóbuszok, de azért nem kell őt sajnálni. Ha jó idő lesz, kimegy majd a strandra. Meg aztán — mivel nem kell iskolába mennie — kedvére videózhat, játszhat a számítógépen. Állítólag irtó klassz videokazettáik és számítógépes játékprogramjaik vannak. Ha akarom, Tibor szívesen kölcsönöz nekem is pár videokazettát, melyeken — szerinte — szuper jó filmek vannak. Csakhogy ón nem szeretek videózni — válaszolom. Erre Tibor úgy néz rám ibolyakók szemével, mintha ebben a pillanatban csöppentem volna a Marsról Ligetfalu kellős közepére. Párás, meleg nyári nap. Kinga és Tibor jutnak az eszembe. Nem tudom hányán lehetnek hozzájuk hasonló helyzetben. Mindenesetre elég gyakran találkozom unott arcú gyerekekkel, akiknek lakáskulcs lóg a nyakukban, és tétlenül lődörögnek a sivár panelópületek között. Sajnálom őket. Sajnálom, mert ha a gyermekkorom nyaraira gondolok, nekem még véletlenül sem a rágógumi jut az eszembe, hanem számtalan olyan élmény, amelyek nélkül ma kétségtelenül szegényebb lennék. KAMONCZA MÁRTA A HÉT 3
