A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-18 / 38. szám
rasoK MÉHEDNEK GYÜMÖLCSE (Fejezetek az anyaságról Az utóbbi időben ugyancsak belopta magát az életünkbe, a beszédünkbe a tolerancia szó, s nem ok nélkül. Úgy látszik, ha valamiből hiány van, hangosan áhítozunk utána. A toleranciát, mások eltűrésének, elviselésének s talán egy kicsit a megértésének is a mértékét nem nehéz manapság lemérni, ha nyitott szemmel és füllel jár az ember a világban. Az intolerancia talán akkor a legfájóbb, ha az egyén szintjén tapasztalható. Valószínűleg ekkor érzi magát az ember a legvédtelenebbnek. Vagy mégsem? Furcsa szerzet az ember. Néha meglepően nagyvonalú és toleráns tud lenni, olykor meg a legcsekélyebb másságot is nehezen tűri. Egy anyával pici albérleti szcbájában üldögélünk. A nyitott ablakon beszűrődnek Pozsony hangjai, de csak valahonnan távolról. Az anyaságról beszélgetünk, ám óhatatlanul, szinte törvényszerűen szóba kerül a tolerancia kérdése is. — Vajon megfontoltan cselekszik-e az ember, amikor harminchét évesen elhatározza, világra hoz egy gyermeket? — Részben megfontolásból cselekszik, I) részben pedig valószínűleg hangulati elemek is közrejátszottak abban, hogy így döntöttem. Nem bántam meg. Azt hiszem elsősorban lelkiismereti kérdés ez, és nem függvénye életkornak, tehát tizennyolc évesen, meg akár negyvenkét évesen is dönthet így az ember. — Negyven felé közeledve éreztél olyasmit, hogy kellene már egy gyerek? Munkált benned ilyen érzés? — Akkor munkált bennem ez az érzés, amikor megtudtam, állapotos vagyok, mert előtte ón úgy gondoltam... — lehet, hogy vétek ilyet mondani —, hogy gyerek nélkül is teljes lehet egy nő élete. Ez persze összefügg az illető általános magatartásával, értelmi képességeivel. Nehéz ezt előre meghatározni. Más lesz az ember élete egy gyerekkel. A kislány születése óta sok mindent átértékeltem. — Mennyit változtál ez alatt a tizenöt hónap alatt? (Hozzászámolhatjuk még azt a kilencet is, amíg a kisbabát vártad.) — Azt hiszem, sokat változtam. Lehet, hogy a külvilág számára ez nem tapasztalható, de nagyon érdekes látni, hogyan fejlődik, gyarapszik egy kis ember, és ez érzelmileg nagyon sokat adott nekem. Másképpen közeledem most már az emberekhez, bizonyos dolgokat másképp látok, mint azelőtt. — Nem tudom, régebben mennyire voltál magányos ember, hiszen a "magány’ relatív dolog, ám ha az emberhez egy kis jövevény csatlakozik, feloldódik-e ez a "magány", vagy pedig fokozódik, s az ember méginkább kiszolgáltatottnak érzi-e magát? Felerösödik-e ez az érzés, vagy pedig éppen ellenkezőleg?... Esetleg egészen más érzéssé formálódik. — Egészen más érzés lesz belőle. Alkatomnál fogva egy kicsit mindig magányos voltam és vagyok, de nem érzem ezt a magányt nyomasztónak, nekem éppen megfelelt. Ez most módosult. Nem vagyok magányos, és nem érzem magam kiszolgáltatottnak, de azt hiszem, hogy ez egyedi érzés, hisz már azelőtt is éreztem, más vagyok mint a többiek, különbözöm tőlük... — Miben? — Ez nem jelent valamiféle kiváltságot, vagy felsőbbrendűségi érzést. Egyszerűen más természetű, alkatú vagyok, mint a nagy átlag. Másképpen láttam a világot azelőtt is. — Hogyan? Én ugyan évek óta ismerlek, de nem annyira közelről, hogy a különbözőségedet meg tudjam Ítélni... — Más az alkatom, a mentalitásom... Én elsősorban a munkát, a foglalkozásomat tekintettem elsőrangú fontosságúnak, és mindent ahhoz viszonyítottam, hogy a munkában, a hivatásom gyakorlásában hogyan tudok teljesíteni. Egyes időszakokban bizonyos életcélokat tűztem ki magam elé, és ezekhez viszonyítottam mindent. Természetesen ez az emberi kapcsolatokra is rányomja a bélyegét. Az ember mások teljesítőképességével méri össze önmaga erőit, és ilyenkor egy kicsit háttérbe szorulnak egyéni érzései, mivel csak a munka síkján figyeli a többieket. — Te egy kissé visszahúzódó, alkatodnál fogva szerény, a külsőségeket nem igen kedvelő és értékelő ember vagy... — Igen. A külsőségeket nem érzem fontosaknak, elvetem őket. A formalitáson elsősorban a külső megjelenést értem, tehát azt, hogyan jelenik meg előttem egy ember, milyen ruha van rajta, esetleg milyen gesztusokat használ. Ezek gyakran csalóka dolgok, sok mindenre nem következtethetünk belőlük. Egy embert külsőségek alapján nem ismerhetünk meg. — Talán ez a felfogásod is hozzájárult a döntésedhez, hogy mindenképpen vállalod a gyereket. Nagyon szerényen kell most már élned, bár azt hiszem a múltban is ez volt a helyzet. Ám most mégis kettőtökről kell gondoskodnod. — Igen. Azt még hozzá kell tennem, hogy ebben a döntésemben engem a "külvilág" sem pozitív sem negatív irányban nem befolyásolt. Magam döntöttem, és azok után, hogy így határoztam, én már csak figyelője voltam az eseményeknek, a "külvilág' reagálásának, annak, hogyan viszonyulnak mások a döntésemhez. 2 A HÉT — Erre is rátérünk majd, de ón mást is szeretnék kérdezni tóled. Amikor az ember a hasában hordja a gyermekét, gyakran
