A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-11 / 37. szám
SOKFELE Szerelemért-halál Tizenkét évvel ezelőtt, pontosabban 1980. január 27-én, a húszéves francia lány, Béatrice Saubin a malajziai Penangból Zürichbe készülődött. Repülőgépe 15 óra 45 perckor indult, de ó soha nem szállt fel a gépre. Ugyanis az Európába való visszatérés helyett a malajziai börtön várt rá. Az egész úgy fest, mint egy kalandfilm kezdete: drogcsempészés miatt letartóztatták, börtönbe csukták, és halálra ítélték. Ez azonban nem kalandfilm. A történetnek, amelyet Béatrice Saubin elmesél A bizonyíték című könyvében (a könyv egész Franciaországot meghódította, és nemrégiben jelent meg Olaszországban is), minden szava igaz. Béatrice-t valóban kötél általi halálra ítélték, és valóban eltöltött tíz évet a börtönben. A meglepő finálé is igaz: kegyelem, visszatérés Franciaországba, egy új, talán sokat ígérő élet kezdete: a könyvből eddig több mint 200 000 példány fogyott el, és tervezik a megfilmesítését is — valószínűleg Isabelle Adjanival a főszerepben. Azt mondhatnánk, hogy a lány története — aki 1959-ben született Romilly-sur-Seine-ben, ahol szegény és nagyon szomorú gyerekkorát töltötte, majd egyenesen Keletre szökött — a kábítószerről szóló történet. De az igazság kedvéért azt is hozzá kell tennünk, hogy ez a szenvedély és az árulás története, amely épp olyan komor, mint az antik tragédiák. Beatrice 1980 novemberében Malajziában tartózkodott. Egy szerelmi csalódás után Penangban sétálgatott, amikor a kínai Eddy Tan Soo megszólította, és meghívta vacsorára. A férfinak csodálatos aranybőre volt, kávébarna szeme és szép kidolgozott izmai. Aki kételkedik abban, hogy valóban létezik szerelem az első látásra, olvassa el azokat az oldalakat, amelyeket a könyvében Béatrice Eddynek szentel. Csodálatos napok következtek kettejük kapcsolatában. Béatrice részeg volt a boldogságtól. Eddy megkérte a kezét, minél előbb nősülni akart, de előbb még egy-két halaszthatatlan ügyet el kellett intéznie. De miért nem utazik Béatrice előre Európába? Ő azonnal követi, amint ez lehetséges lesz. Eddy egy új márkás bőröndöt vásárolt Béatrice-nek. A határon azonban kiderült, hogy a bőrönd dupla fenekű, és 5 kg tiszta heroin van elrejtve benne. Az ébredés az álomvilágból kegyetlen volt. Béatrice a könyvében mesél a 2x3 méteres celláról, meg arról is, hogy az ételt a földről kellett ennie mint a kutyának. A szerző egy halálra ítélt ember gondolatait tárja elénk: "Vajon hol fog állni az akasztófa? Odabírok-e majd menni a saját lábamon, vagy oda kell vonszolniuk? A felakasztott nőknek állítólag szétreped a petefészkük... Félek aludni... A halálraítélt soha nem alszik... Jól tudjuk, hogy "ők" mindig hajnalban érkeznek..." "Ők" szerencsére nem jöttek. Béatrice ezt a nagymamájának köszönhette, akinek sikerült riasztania az újságírókat, és felkeltette a híres ügyész, Paul Lombard érdeklődését az ügy iránt. Végül közös erővel elérték, hogy 1990. október 5-én Béatrice-t kiengedték. — Hogyan sikerűit elérnie, hogy a sok-sok évi börtönben nem őrült meg? — Fia a játszmában az élet a tót, az emberben nem várt energiák szabadulnak fel. — Primo Levi, olasz író, a koncentrációs táborokról írt könyvében azt magyarázza, ahhoz, hogy az ember bizonyos körülmények között is megmaradjon embernek, konokul harcolnia ke[l a vágy ellen, hogy fütyüljön mindenre. Ön is így tett, amikor bizonyos célokat tűzött maga elé, például, hogy megtanul malájul? — A börtön valóban sötét időszak volt számomra, de nem hiányoztak belőle a reménysugarak sem. Megtanultam, hogy nem gondolhatunk a jövőre, ha a jelenben nem találunk értelmet. Megtanultam, hogy az élet minden pillanatát a legnagyobb erőbedobással kell átélnünk. — Mi volt a legrosszabb a börtönben? — Az a tudat, hogy szembekerültem a halállal, no meg az a ráébredés, hogy valóban egyedül vagyok a világban. Állandó félelemben éltem. Nekem, valóban nekem kell meghalnom — csak erre tudtam gondolni. S eközben féltékenységet és gyűlöletet éreztem. Ráadásul még azok iránt a szerencsétlenek iránt is, akiket Keleten lépten-nyomon látni az utcákon, és sokan közülük féllábúak vagy félkezűek. Miért kell nekem meghalnom ilyen fiatalon és egészségesen, miközben ezek a szegények tovább élnek? Fia az embert a halál fenyegeti, minden nemes érzést elfelejt. — A könyvében Ön nagyon nyíltan beszél az életéről a börtön előtt és után is. Elmeséli leszbikus szerelmeit is, s teszi mindezt olyan őszintén, hogy ennek alapján az ember azt gondolná, Ön teljesen független ember volt. Hogyan történhetett, hogy mégis annyira beleszeretett abba az emberbe, és kónye-kedvére kiszolgáltatta magát neki? — A szenvedélynek olyan ereje van, amely teljesen kiszámíthatatlan módon megváltoztat bennünket. — Ön tizenhat évesen Keletre szökött a nagymamája elől, akivel nem volt jó a kapcsolata, pedig ó volt az egyetlen a világon, aki törődött magával. Es éppen a nagymamája mentette meg... — Á nagymamám a legnagyobb bizonyítékát adta a szeretőiének. Olyan asszony volt, akinek az életét különféle tabuk befolyásolták. Fojtó szeretető tönkretett engem, és együttélésünk volt az első börtönöm. De később, hogy engem megmentsen, önmagát is megtagadta, lealacsonyodott, és megengedte, hogy az újságok írjanak a nyomorúságos életéről. Valóban minden áldozatot meghozptt. — Gondolja, hogy az, ami Önnel Malajziában megtörtént, megeshetne valamelyik európai bíróságon is? — Igen, ugyanis meggyőződésem, hogy kétféle igazság létezik, éppúgy, mint ott. Az egyik a hatalmasoké, a másik meg az egyszerű embereké. — Milyen tervei vannak a jövőt illetően? Férjhez akar menni, családot akar alapítani? — Egyelőre még nem. A tízévi börtön traumája ugyanis két dolgon segített át: megírtam a könyvet, s ez arra kónyszerített, hogy szembenézzek a gyerekkori problémáimmal is, amelyeket régebben nem ismertem be, a másik dolog meg az, hogy nem volt családom. Bizonyos helyzetekben ugyanis a család is börtön, abban az értelemben, hogy a börtönhöz hasonlóan óráról órára megszabja, mit kell tenned, hogyan kell viselkedned. Ezért egyelőre nem gondolok a férjhez menésre. Rengeteg barátom van, és jól érzem magam így is. — Mielőtt Ön Keletre indult volna, kipróbálta a hasist és az LSD-t is. Mi a véleménye a kábítószerekről ma? — Úgy gondolom, hogy azok a fiatal emberek, akik kábítószereznek, nem bűnözők, meg kell őket érteni, mert szerencsétlen alakok. Megoldást viszont, sajnos, nem látok. Talán igaz, hogy a kábítószer liberalizációjával korlátozódna a disztribúció, de ezt soha nem fogjuk elérni, mert a kábítószer-kereskedőket erős szálak fűzik több ország politikusaihoz. — Folytatni fogja az írást? — Nincsenek ilyen terveim. Most valószínűleg a film forgatókönyvén fogok dolgozni. — Visszatér Ázsiába? — Egész biztosan. Flonvágyam van azután a fényes, boldogító, örömteli atmoszféra után. Egyelőre viszont beérem azzal, hogy fölfedezem Párizst. A 100+1 nyomán fordította: TÓTH EDIT 18 A HÉT
