A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-04 / 36. szám
VENDÉGSÉGBEN T örökországi kapcsolataink "Számba vettük-e szétszóródásunk legapróbb szigeteit? Helységek, települések őrzik népünk nevét a Kaukázustól Nyugat-Európáig, legendák szólnak arról, hogy országunktól távol is megfordult, netán megtelepedett a magyar. A tudomány sok ilyenről tud, mégis alig-alig vettük a fáradtságot, hogy utánanézzünk: van-e alapja a konok szájhagyománynak. Ilyen gondolatokkal készülünk a Taurusz-hcgység magyar tudatú törökjei közé." Kunkovács Lászlót a fotóművészt folklór-, néprajz-, és népművészet kutatót Nyitrán, a Csemadok székházában ismertem meg néhány esztendővel ezelőtt. Még ősz volt virágzó ősz, de a Zoboralján már rég leszüreteltek, kiforrtak a mustok, és tisztultak a borok a hűs pincék csöndjében. A nyitrai főiskolások meghívására érkezett előadást tartani a népi életről, a halászatról, földművelésről és a magyar pásztorkodásról. Abban az időben már nyíltabbak voltak az emberek, és minden jel arra mutatott, hogy jó irányba haladnak dolgaink... Most azonban nem erről van szó, hanem arról, hogy attól az időtől fogva figyeltem, szemmel tartottam Kunkovács László munkásságát, és különösen kiállításainak hírét fogadtam mindig kellő örömmel. Mert Kunkovács László kiállítását Mongóliában, sokszor Bulgáriában és a hatalmas — akkor még Szovjetuniónak nevezett — birodalom legtávolabbi csücskein, de leginkább a nyelvi rokonaink hazája vonzotta. — Kiállítottam és dolgoztam, én mindenütt dolgoztam — mondta Kunkovács László. Akaratlanul is eszembe jut, hogy éppen a mi népünk nem látta még — Csallóközben, Bodrogközben, Gömörben, Pozsonyban és Komáromban — Kunkovács László művészi, puritán, progresszív, reprezentatív és tradícióőrző fotóit... (Kunkovács László) Budapesti, pontosabban budai otthonában kerestem fel Kunkovács Lászlót, hogy elbeszélgessek vele a legutóbbi, törökországi élményeiről, ahol "testvérkeresőben", Déi-Anatóliában járt, és gazdag fényképanyaggal, dús élményekkel tért haza. Munka közben leptem meg barátomat (a nyitrai találkozás óta tartós barátok lettünk), éppen a törökországi fényképanyagot válogatta, rendezte. Jutott a fotókból bőven dolgozóasztalára, de még a díványra is. Néztem a csodálatos felvételeket, különösen az emberi arcokat, annyira érdekeseknek, közelieknek tűntek, hogy ha nem tudtam volna hol készültek, akár bodrogközi, csallóközi, vagy alföldi magyaroknak tudhattam volna őket. Kunkovács László elmondta, hogy Gebiz — Macarköy (Madzsarköy) — Magyarfalu, vagy Magyarfalva nevéről először 1981-ben olvasott az Élet és Tudomány hasábjain. Az Amerikában élő dr. Ispay Ferenc járt Törökországban, és egy papi embertől hallott a magyarok faivárói; ő javasolta, hogy keresse meg. Ezenkívül Beder Tibor székelyudvarhelyi tanártól is hallott egy élménybeszámolót Óbudán a törökországi Gebiz faluról. Eredetileg Bede Tibor is megígérte, hogy részt vesz a Lakitelki Alapítvány és a Széchenyi Társaság által támogatott utazáson, de hirtelen jött kötelességei miatt nem tudott részt venni. Szóval Kunkovács László és társa, gyér jártassággal a török nyelvben, egy strapabíró kocsin nekivágott a távoli útnak Végül is odaértek Gebizbe, amely több falunak összevonásával jött létre, azok egyike Macarköy. írásos anyag nincs arról, hogy az ott élő emberek valóban magyarok, vagy magyarok leszármazottai lennének, de embertanilag nagyon hasonlítanak ránk. Egyébként az említett Amerikában élő magyar tudós megírta, hogy törökül alig tudott, de magára mutatva csak ennyit mondott: magyar, máris szeretettel vették körül a piactéren. A szájhagyomány szerint őseik (dr. Ispay feljegyzései alapján) 420 esztendővel ezelőtt érkeztek Magyarországról a Konstantinápoly (Isztambul) környéki Gebze vidékére, de állandó viaskodásban álltak egy szomszédos cserkesz faluval, így megunván az állandó zajgatást, felkerekedtek. Végül eljutottak a mostani helyükre, és olyan nevet adtak a falujuknak, amely régi hazájukra emlékeztette őket... Kunkovács László megközelítőleg ötszáz felvételt készített: emberekről, használati eszközökről és néprajzi tárgyakról. Sok néprajzi vonatkozás azonos a miénkkel, és meglepően sok köztük a szőke, kék szemű ember, ami pedig a török népre nem jellemző. Természetesen a testvérfalu lakosságának az eredetét a "hűvös" tudománynak kell eldöntenie további szakemberek bevonásával. Befejezésül még Kunkovács László annyit mondott, hogy nem akar legendaoszlató lenni, mármint, hogy a törökországi Macarköy lakossága valóban az ázsiai ősmagyarságunk valamelyik ága-e, vagy csupán a Rákóczi fejedelemmel kivándorolt magyarok utódairól van szó? A fényképanyag mindenképp fontos és értékes, mivel távoli rokonaink életének valóságdarabjait őrzi. Motesíky Árpád 6 A HÉT
