A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-21 / 34. szám
fogok magyarázkodni. Bár az újonnan érkezett úgy néz rám, hogy legszívesebben egérré változnék, hogy elbújhassak valami kis résben... Másnap azonban a személyzet nagy-nagy csodálkozására, folyékonyan beszéltem csehül. Nem tudták mire vélni. Persze, nem árultam el nekik, hogy nagyon is jól beszéltem a nyelvüket már azelőtt is, csak bele kellett jönnöm, hogy a nyelvjárásukat is megszokjam... Ehelyett azt mondtam, hogy egész éjjel egy cseh nyelvkönyvet lapozgattam, s mivel a cseh mégsem teljesen idegen a számomra, hát egy nap és egy éjszaka elég volt, hogy tökéletesen megtanuljam. Csak álmélkodtak. A főszakács örömében bement a "spájzba" (és elég sokáig időzött ott — ott tartotta ugyanis a dugi konyakos üvegjét), és egy hatalmas tábla csokoládával jött vissza. A lányok szerint nagyon finom volt a csoki, ón egy kicsit savanyúnak éreztem, amikor este elosztottuk, s elmondtam nekik, hogy miért is kaptam. Eltelt egy nap, kettő, három... A munka szépen folyt, a komló egyre fogyott a mezőről. Valamelyik nap az egyik osztálytársam ebédosztás közben elpanaszolta nekem, hogy képzeljem el, a lányok a cseh traktorosokkal szórakoznak. Gimnazista létükre mindenféle primitív traktorosokkal! Gondoltam, csak úgy tudom felháborodását csillapítani, ha megtréfálom. — Te, hiszen ezek nem akármilyen traktorosok! Mezőgazdasági főiskolások, s ők is ugyanúgy besegítenek az idénymunkákban, mint mi. — Micsoda? S nekem ezt mért nem mondta eddig senki! Már csak pár napig leszünk itt, azalatt már mihez kezdjek... Eljött a szüreti bál napja. Az volt a legszebb! Már szeptember volt, valahogy hatodika vagy hetedike lehetett. A komló mind tető alá került. Az egész város ünnepelt, mulatott. Reggeltől állt a bál, minden sarkon mérték a sört, dói felé már többen kidőltek, estére kijózanodtak, aztán el tudtak menni az igazi szüreti bálra is. Minden vendéglőben, kultúrházban, amfiteátrumban a fúvószene szólt. Osztályfőnökünk kapott néhány belépőjegyet a szövetkezettől egy vendéglőbe, így meghívott négy lányt, na meg egy traktorost, hogy ne legyen egyedül azzal a sok lánnyal... Persze, a vendéglőben, ahová a jegyünk szólt, mozdulni sem lehetett, nemhogy táncolni! S mivel osztályfőnökünk már több sört elfogyasztott, nagyon elfáradt, felállt az asztaltól, s kiment. Csak vártuk, hogy majd visszajön, ha szívott egy kis esti levegőt. Sólyomszem, a traktoros addig is becsületesen szórakoztatott minket, s minden részeg tolakodót elhessegetett az asztalunktól. Az oszti csak nem jött, hát a Kazán Olga meg a Svec Mari úgy gondolták, haza kellene menni, mert kikapunk a Loksánétól, csak tízig adott kimenőt. Már tizenegy óra van, s ha nem az osztival megyünk, igazán kikapunk. Hát csak menjen, aki fél. Mi a Gyepessel ráérünk. Sólyomszem még nem fejezte be a mondókáját, végighallgatjuk. A két lány elindult. Jó messze volt a szálláshelyünk a városközponttól, az óváros minden megcsodálni érdemes kapualjában részegek tanyáztak. Hát így nehéz lesz hazajutni, folyton az útjukat állta valaki (ezt másnap beszélték el). Aztán jött egy rendőrautó, két rendőr ült benne. A lányoknak több se kellett, megkérték a két hivatalos közeget, vigyék őket haza. Bevágódtak a járőrkocsiba, s már száguldoztak is. Persze, ez nem volt elég, az egyik lánynak eszébe jutott, hogy mi lenne, ha bekapcsolnák a szirénát. A magyar kislányok kedvéért ezt is megtették a rendőrök. Mi meg Gyepessel csak hallgattuk Sólyomszem élettörténetét, aki éjfél tájban még mindig csak gyerekkoránál tartott. Nem maradhattunk tovább, mi is elindultunk Sólyomszem kíséretében. Útközben kamaszkoráról számolt be nekünk. Az ígért élettörténetet sohasem ismertük meg. A szálláshelyhez érve elbúcsúztunk Sólyomszemtől, és azon tanakodtunk, hogyan is jussunk be a szobánkba anélkül, hogy bárki is észrevenné. Nincs más hátra, az ablakon kell bemásznunk! Csendben megkopogtattuk az ablakot. Noszák nevetését hallottam belülről. — Noszák, ne röhögj, hanem nyisd ki az ablakot! S már nyílt Is az ablak, s uramisten, Loksánó őnagyságát láttuk magunk előtt, szórta ránk a szitkokat, néhány pofont is ígért. — Akkor most másszunk be az ablakon, vagy... — Majd adok én nektek ablakot! Nyitva van a bejárati ajtó, egy-kettő, befelé! Már-már elképzeltem, hogy talán érettségizni sem engednek a nagy kihágás miatt. De másnapra a vezető haragja enyhült egy kicsit, s teljesen kiengesztelödött irántunk, amikor a szövetkezet vezetősége külön megdicsérte, hogy ilyen nagyszerű csoportot hozott az idén... Mondom neked, gyönyörű két hót volt az a komlószüret. S hidd el, mind ezt mondják a többiek is. FIALA ILONA MÓRICZ ZSIGMOND HANGJA Fél évszázaddal ezelőtt, szeptember elején hunyt el Móricz Zsigmond, ifjúságom legnagyobb, legolvasottabb és a legérthetőbben fogalmazó, hozzám szóló — a magyar irodalom nagy egyénisége — írója. Talán azt lenne egyszerűbb felsorolni, amit nem olvastunk tőle, mert ifjúsági regényei, elbeszélései pótolhatatlan olvasmányaink voltak, de mint már mondottam, megértettük a felnőtteknek, felnőttekhez szóló írásait is. Móricz Zsigmond alkotásait olvastuk anélkül is, hogy kötelezővé tették volna. A zöld kötésű Rózsa Sándorokra emlékszem szívesen, de az Olcsó Könyvtár kicsi, sárga könyveinek még az illata is itt lebeg emlékezetemben, amelyeket az ötvenes években, századunk második felében 2—3 koronáért meg lehetett vásárolni. A minap a kezembe kerültek ezek a szakadozott olcsó könyvek, méltatlanul a díszesebb kiadványok mögé szorítottam őket, pedig úgy érzem, nincs mit szégyellni rajtuk, mert nélkülük szegényebb lettem volna, mivel nemcsak a magyar kultúrát, szellemiséget, hanem az egyetemes emberi kultúrának legalább a keresztmetszetét terjesztették. Később Móricz Zsigmondról, az emberről, sok mindent összeolvastam. Nem mondom, néha nagy bonyodalmak is kavarogtak lelkemben, mert az olyan jelzők, mint "a magyar irodalom büszkesége a legnagyobb magyar író", aki "boldognak akarta látni a magyar népet", még elfogadható, szívemnek tetsző megállapítások voltak. De amikor arról olvastam, hogy "a béke őre volt" és "a demokratikus forradalom szószólója", kissé kezdett kiábrándítóvá válni a dolog. Szerencsére lányai Móricz Virág és Lili helyre tették a dolgokat és könyveikben az utókor számára, mondhatnánk bőséges, hiteles adatokat gyűjtöttek össze. A kíváncsi, kései utód számára megmaradtak a nagy író emberi tulajdonságai, küzdelmei, felemelkedései és kudarcai. A leírásokból még tömzsi, mokány alakját, arcának vonásait, dúsan lelógó bajuszát is el tudja képzelni az olvasó. Ám hangjának színét már nehezebb felidézni, pedig Montágh Imre, a fiatalon elhunyt magyar nyelvtudós, logopédus, a beszédtechnika tanára — Mondjam vagy mutassam? című könyvében — olyasmit irt, hogy az ember hangjának színe, az ember egyéniségének kifejezője lehet. De tovább fogalmazva azt állítja, hogy az ember hangja, az ember kultúrájának is kifejezője, minél kulturáltabb valaki, annál melegebben, határozottabban és lágyabban beszél... Nekem Móricz Zsigmond beszédhangjával kapcsolatban — alacsony, vaskos termeténél fogva, arcának vonásai alapján — mindig az volt az elképzelésem, hogy hangja fátyolos, rekedtes, és sokkal mélyebb, és a tájszólásnak valamelyik — talán a Rózsa Sándoros.— változata cseng ki. Őszintén bevallom, hogy igencsak meglepődtem, amikor az éter hullámain egyik beszédének töredéke jutott el hozzám. A recsegő, ropogó felvételen át is világosan hallatszik hangjának bársonyos színe, változatos hanglejtése, amint egy falusi színházigazgatóról olvassa fel karcolatát. Ez a kulturált, kiművelt hang neműit el mindörökre 1942. szeptember 4-én, amely egykoron elragadta hallgatóságát, tudott vidám, határozott és szenvedélyes is lenni, ha éppen az irodalmat, vagy Adyt kellett védelmeznie. Móricz Zsigmond hangja ötven esztendővel ezelőtt csengett utoljára. MOTESÍKY ÁRPÁD A HÉT 11
