A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-21 / 34. szám
HÉTKÖZNAPOK KOMLÓSZÜRET Megkérdezhetsz bárkit az osztályból, mindenki azt fogja mondani, hogy a legszebb élménye a gimnáziumból a komlószüret volt. Annyi élményben volt ott részünk — Žatecban és környékén —, hogy el sem lehet mind mondani. Már maga a szálláshely is pazar volt. Azelőtt valami raktárhelyiség lehetett. A mi osztályunkból a lányokat mind egy "szobába" szállásolták el. Tizenhatan voltunk. Nyolc emeletes ágy, se szekrény, se semmi más. Ja, egy kis asztal, meg talán három szók. S a szobában csak úgy mehetett végig valaki, ha a többiek a vackukra húzódtak. Az ágyon szalmazsákok — a fej alatt vastagabbra tömve — és egy lópokróc. Párna nem volt. S mi mégis olyan jól éreztük magunkat! A szövetkezet egyik megbízottja nagy-nagy szeretettel fogadott minket. A vezetőnkkel, az iskola igazgatóhelyettesével együtt, akit mi csak Loksánénak hívtunk (mi is volt az igazi neve, nem jut az eszembe), beosztottak minket a másnapi munkára, aztán takarodót fújtak, mert már este volt, s mi az azelőtti éjszakát és majdnem az egész napot átutaztuk, s reggel fél ötre hirdették meg az ébresztőt. Sajnos, engem konyhai munkára osztottak, mert ott hiányzott egy kisegítő. Hiába kérleltem Loksánét, a többi lány is zajongott, hogy együtt akarunk lenni, de hiába. Valakit a konyhába kellett küldeni. Punktum! Azzal vigasztaltak, - hogy nem krumplit fogok tisztítani, hanem az ételt fogom kihordani a komlóföldekre, két alkalmazottal, egy sofőrrel meg egy konyhai dolgozóval együtt. Nekem csak segítenem kell majd az ételt kiosztani, s így naponta ötször találkozhatunk a társaimmal. Végül megnyugodtam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy az igazgatóhelyettes viharlámpával világít a szemembe. — Na, gyerünk, a komlószedők enni is akarnak! Tíz perc se telt bele, már a szövetkezet konyhájában voltam. Ott nem volt semmi kapkodás, a főszakácson és segédjén kívül még senki sem volt ott. A nők, kisegítő konyhai alkalmazottak, csak később kezdték a munkát. így aztán a két szakáccsal bőven volt időnk az ismerkedésre. Bemutatkoztunk egymásnak, majd egyikük megkérdezte: — Bylas tady i vloni? Tágra nyitottam a szemem! Mi a fenét kérdez ez tőlem? Azelőtt jól tudtam csehül, mert Décínből két unokatestvérem rendszeresen nálunk töltötte a nyarat, s én még nem is tudtam szlovákul, de csehül már jól beszéltem, megtanultam tőlük. Igaz, most már jó pár éve nem nyaraltak nálunk, de akkor is megdöbbentett, hogy ennyire elfelejtettem mindent. "Bylas tady i vloni?" Már másodszor kérdi. De legalább lassabban mondaná, teljesen összefolynak a szavak, a hangok ahogy beszél. Valamit mégiscsak kellene válaszolnom. De mit. Döntöttem: — Nevím. A két szakács egymásra pillantott. Tekintetük semmit sem árult el. Nekem viszont abban a pillanatban, amikor kimondtam a "nem tudom"ot, szikra pattant az agyamban: azt kérdezte a szakács, hogy voltam-e itt tavaly. Hát ezt jól megcsináltam! De most már inkább hallgatok. Ezentúl jobban kell majd figyelnem. Mit is gondolhatnak most rólam. Lassan rrtegórkezett az egész konyhai személyzet. Miután a kávé mellett összeismerkedtünk — akkor ittam életemben először feketekávét —, nekifogtunk a reggeli elkészítésének. Eközben az igazgatóhelyettesünk is megérkezett — reggelizni. A szakács pani Lokšovának szólította őt, én úgy elpirultam, pedig igazán nem tőlem hallották ezt a nevet! Szerencsére indulnunk kellett a komlóföldre a reggelivel. Amíg viszszajöttünk, a többiek már elkészítették a tízórait. Beraktuk a furgonba, s újra kimentünk. Dél felé, amikor az ebédet pakoltuk éppen, megjött egy harmadik szakács. Vele is összeismerkedtünk. Aztán belekukucskált az egyik kannába, s megkérdezte tőlem: — Co k objedu? Most légy okos, mondom magamban. Reggel már bakot lőttél a nem tudom-mal. Most valami mást válaszolj. Hát azt mondtam: — Áno! S érdekes, hogy most is, mint reggel, amint kimondtam a helytelen feleletet, azonnal rájöttem, mit is kérdeztek. Most már mindegy. Nem
