A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-14 / 33. szám
ÉGTÁJAK az utolsó is ott hevert, íme az ablak alatt felbukkant Kalandrinó roskadt alakja. — Visszahoztam a pénzedet, Lindhorst, amit a szobraimért adtál! — mondta. — Mert a szobrok visszajöttek társaikhoz, hogy együtt bejárják a világot, elmondani, hogy feltámadtam! Ady Endre Ekkor felemelkedett a lilás fényben izzó csillagok felé, hogy lemosolyoghasson a magasságból. Lindhorst pedig állt mozdulatlanul az ablaknál, és kibámult a feneketlen sötétségbe. Fehér haját szilajon lobogtatta az őszi szél. Napló Nagy pózok Hogy az emberek megkövetelik, hogy áltassák őket, olyan régi igazság, amit a szociológia elemistái is tudnak. Örök emberi gyöngeség ez, s az oka a gyöngeség éppen. Jólesik nagy dolgokban, nagy erőkben, nagy munkákban hinnünk. Akik ezt a hitet táplálják bennünk, azok a nagyok és a dicsők. Ezért nagy a poéta, az államférfi s a hadvezér. Ők a nagyság hitének legjobb ébresztői. Ezzel szerencsésen elérkeztünk a póz mivoltáig. E pár sorból következik, hogy az emberek közti érvényesülés egyetlen és örök eszköze a póz. Pózol a poéta, aki csinált, mesterséges formában beszél. Pózol az államférfi, amikor évszázadok jövő nemzedékeire látszik gondolni. S pózol a hadvezér, midőn mámorossá tett katonákkal a béke érdekében háborút csinál. A póz tehát az örök póz éppenséggel nem bűn. Éppen olyan örök emberi, mint például a vallás és az önzés. Az emberek azonban mindent meggyaláznak. Diszkreditálták a pózt is. Megcsinálták a közönséges pózt, mely nem a régi, természetes, hanem gesztusaiban nagy, hatásában olcsó, céljaiban közönséges. Ézck a nagy pózok, melyek különös módon elterjedtek a mi napjainkban, nevezetesek. Követnek, megállítanak, s minden elhatározásunk ellenére el is ámítanak nemegyszer. Könyvet akarsz venni. Magyar könyvet. Tegyük fel, hogy könnyelmű ember vagy, s időlopás miatt az újabb magyar poéták érdekelnek. Minden könyv szinte rikoltó, csúnya póz. Hazai póz ez. Műlelkesedés, műkönny, műharag. Pattogó magyar formák, öblös frázisok. Moderneskedö póz a másik. Baudelaire-póz, Heine-póz, Verlaine-póz, Petőfi-póz, Musset-póz, csupa póz, csupa csalás, becsapni, ámítani akaró nagy csalás. Irodalmunk is merő pózolás, de művészetünk is az. A szecesszió szent hitvallását félremagyarázó középszerűségek s a kivasalt, konok vének egyformán pózolnak. A színpad egészen a pózoké lett. Nem a régi, becsületes, lendületes, nagystílű színpadi pózoké, hanem az új, léha fajtájúaké. Elégszer írtunk erről másutt. Na aztán a társadalmi szereplés pózai!... A modem magyar társadalom most kezd kialakulni, s eddig még minden vonala póz. Erkölcspóz fedi az erkölcsi anarchiát. A hülyeséget betanult modor. A tudatlanságot olvasottság. Az elfogultságot farizeusság. Az önzést a közérdek hangoztatása. A vallástalanságot fekete lobogó. Az egyenlőtlenséget írott malaszt. A tettet beszéd. Folytathatnék vég nélkül talán. Látszat, ámítás mindenütt. Az emberek nem új igazságokat keresnek, hanem új pózokat. Ha egy önfeledt pillanatban a pózoló elgyengült, és felfedi a lelkét, ha egyszer azt találja kimondani, amit gondol: megrökönyödik a maga igaz szavától, s hetekig meakulpázik... Meddig lesz ez így, nem sejtjük. A nagy pózok hatalma ellen alig küzd néhány ember. Ezek nagy részénél is ez a küzdelem — póz... Irodalmi és művészeti életünkben már viaskodik az őszinteség. Talán félszázad múlva helyet kap a magyar társadalomban is. Addig pedig, naiv kollégáink az őszinteségben, munkára fel: deresedő vagy dús hajzatú fejjel kezdjünk pózolni tanulni!... (1901) Tihanyi József rajza-----------------------------------------------------------------------\ Kulcsár Ferenc versei ' •' Vulkán Igen, írnok, görnyedj, görnyedj csak az alvó vulkán fölött: írj, amíg a láva — a mámor és az ige fénye: az ítélet s a jel törvénye el nem önt. Ragyogás Sírásunk is mi egyéb, nevetésünk, s e szavak, e szomjas, tiszta beszéd, ha nem a vágy, hogy valósággá legyünk? Világosságunk: elragadtatás. Mámorító árja annak, ami öröktől van, s ragyog. Mint szemek, égbolton arany ablakok. Paráznaság Alomba süllyedt szolgaságban, szenvedélyektől ragacsos, fénytelen megaláztatásban verejtékezünk és vénünk, mint egy parázna világváros. Létnyelv Irdatlan egy tűhegynyi elmozdulás is a nyelvből. De megtehetem, mert elgondolhatom: édes kaland, elmozdulás a paráznaságba — ó, érzékeimen túl vérző örömlányok, nemlét szajhái s gőzei! Irdatlan egy tűhegynyi elmozdulás is a létből. Mindig Mindig ugyanazt s ugyanúgy: a másik ember vérző otthonában, háttal a gyalázat tükrének, rózsa a kelyhét, megnyitni a létet. r Éberség Akinek van füle hallásra, hallja a teremtés hat szavát, s a hetedik szó szélben szálló, kimondhatatlan igazát. \____________________________/ A HÉT 17
