A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-31 / 31. szám
GONDOLKOÖÖ Csáky Pál Mi történik velünk? Véget értek a választások, lezárult egy korszak az ország életében. Mindannyian megpróbálunk előre nézni, a kialakult helyzet egyébként is erre kényszerít; azt sem mondhatnám, hogy valami különleges nyugalommal szemlélnénk a történéseket. Nem kizárt, hogy ebben a helyzetben újabb nyomások nehezednek majd ránk, a Csehszlovákiában élő magyar nemzetrész újabb megpróbáltatások elé kerül. Nem először persze; az elmúlt hetven-egynóhány évben többször kerültünk ebben az országban nehéz helyzetbe. Ilyenkor minden erőnkre, minden bölcsességünkre szükség volt ahhoz, hogy a megpróbáltatásokat ép bőrrel át tudjuk vészelni. Nem túlzás talán részünkről a megfogalmazás, hogy azok a módszerek, amelyek a politikában, közéletben a többségi társadalmakban úgy-ahogy "elmennek", nem alkalmazhatók mechanikusan a kisebbségi mikrotársadalom különleges körülményei között (pártharcok, belső fenekedések stb.), mert annak létét sodorhatják veszélybe. Számtalanszor elmondtam már, itt megismétlem: az elmúlt két év egyik legnagyobb kudarca, hogy nem valósult meg a kisebbség és a többség történelmi kiegyezése. A magyar nemzeti kisebbségre és a többségi szlovák népre gondolok elsősorban. Ebből következik, hogy a hatalom minket változatlanul valamiféle idegen testnek tart ebben az országban; megbízhatatlan társaságnak, amelyre igencsak oda kell figyelni, amellyel szemben legjobb a rövid póráz taktikáját alkalmazni. Mi tiltakozunk ez ellen a felfogás ellen, de hiába Partnerünk gondolkodását megváltoztatni nem tudjuk. A fentiekből adódóan, helyzetünkből kifolyólag, ellenzéki pozíciókba szorultunk ebben az országban. Itt az egymást váltogató hatalmak abban általában mindig megegyeztek, hogy ránk "vigyázni kell"; egy-két gyenge fellángolástól eltekintve (pl. a hatvannyolcas felvilágosult pártoligarchia hozzáállása, vagy nyolcvankilenc végén egynémely értelmiségi) az ország nem alakított ki olyan közeget számunkra, ahol valóban jól, biztonságosan érezhettük volna magunkat, amelyben úgy éreztük volna, ez valóban a miénk is, tényleg biztosítani akarja a mi fejlődésünket is. Több mint hetvenéves fennmaradásunk alapfilozófiája az volt, hogy igenis, deklaráltuk másságunkat ebben az országban is; etnikai és nemzeti másságunkat. Büszkék voltunk erre, büszkék voltunk azokra az értékekre, amelyeket itt létrehoztunk, és nem akartunk megválni tőlük; ez által (is) tudtunk úgy-ahogy ellenállni az asszimilációs nyomásnak. Ez távolról sem azt jelenti, hogy elutasítjuk integrálódásunkat ebben az országban — aki ezt állítaná, nem mondana igazat; több mint hetven év óta, lojális állampolgárként építjük mi is ezt az országot. Csakhát a mi integrálódásunk ne önfeladás legyen; mi a másságunkkal együtt legyünk jelen ebben a társadalomban, és másságunk elismerését, fejlesztésének jogát varjuk el partnereinktől is. Miért mondom el mindezt itt és most? Megjelent egy erős irányzat tájainkon, a doktrinér liberalizmus, amely azt hirdeti, nemzetiségi hovatartozásunkat nem kell különösen hangsúlyoznunk, az általános emberi jogok és polgári értékek követése elégséges szamunkra, magyarságunkról elég meggyőződnünk akkor, ha netán a személyi igazolványunkba nézünk. Félreértés ne essék, számomra is fontosak a polgári értékek, az általános emberi jogok betartása nélkül pedig egyszerűen elképzelhetetlennek tartom az életet. Készségesen elismerem a liberalizmus történelmi érdemeit is; nem véletlen, hogy a klasszikus liberális értékeket mára a konzervatív áramlatok is átvették. Azt is tudatosítom, hogy egy fejlett, kulturált, toleráns, valóban demokratikus társadalomban van létjogosultsága a liberalizmusnak is (hogy súlyban ez körülbelül mennyi, eléggé pontosan jelzik a nyugat-európai társadalmak: 8—15 százalék). Itt és most azonban, egy nemzeti forradalmát tizenkilencedik századi módszerekkel megélő nemzettel egy országban, kisebbségiként, árnyalatlanul a legtankönyvízűbb liberális filozófiát hirdetni: életveszély. Ez így a beolvadás ideológiája. Mindezek mellé társul egy olyan jellemző, amely az emberi társadalmakban mindig is jelen volt, s létével számolnunk kell: az érdek. S meg kell mondanom nyíltan: a liberális érdekfelfogás (az ón személyes vagy pártérdekem a legelső, minden előtt) távolról sem szimpatikus számomra. Mindehhez társul némiképp az értelmiség szerepzavara is, amely a liberális értékeket csakis a liberális pártoknál keresi. Fentebb már jeleztem, a liberális alapértékek egy részét számos más párt is átvette, s ez nem vált kárukra; az már egy más kérdés, hogy konzervatívabb hazai pártjaink mennyire képesek ennek az állításnak az igazát prezentálni. Azt sem hallgathatom el, hogy számomra elfogadhatóbb pl. egy olyan hangsúlyeltolódás, amely a Fidesz egyes vezetőinél az elmúlt két évben bekövetkezett: nem tagadják, elismerik a nemzeti értékeket. Sokan azt mondhatják most: elvi vitákba keveredtem. Tévedés! A zs.-i önkormányzatban a közelmúltban kisebbségi liberális pártunk helyi képviselői a kétnyelvű táblák és a kétnyelvű pecsétek bevezetése ellen szavaztak. Badarság, mondták, hiszen itt mindenki tud szlovákul, teljességgel felesleges két nyelven is kiírni. L.-ben lemondott a Csemadok járási elnöke, liberális pártunk elnökségi tagja. Lemondási nyilatkozatában, amelyet — eltérő szöveggel — magyar és szlovák nyelven is megjelentetett a járási lapban, durván megsértett 230 ezer csehszlovákiai magyart. A magyar szövegben ez áll: "A csehszlovákiai magyarság kb. egyharmada nem ért egyet a kizárólagossággal, a nemzeti (nemzetiségi) héroszok teremtésével, az ellenségképek kreálásával, a fanatizmussal, az üres szólamokkal, íj hősködéssel, az öntömjénezéssel..." Érdekes módon szlovákul ez már így hangzik: "... ettől az időtől (1989-től) a toleranciát, megértést, szeretetet képviseltem csakúgy, mint a Csemadok kulturális aktivitásának emelését. Mivel azonban a Szlovák Köztársaságban élő magyarok 60—70 százaléka más alternatívát választott, nem vagyok tovább hajlandó, a Csemadok OV tagságát vállalni csakúgy, mint a Csemadok alapszervezet alelnöki tisztségét sem." Nem írom le a neveket, a helységek neveit sem, számomra a szomorú példa a fontos — amely sajnos, nem egyedülálló. Mi furakodott itt belénk? S egyáltalán: létezik még visszaút, találhatunk még közös platformot? Hadd mondjam el még ehhez, hogy a szlovák parlament május elején tárgyalta az elmúlt kormány programját kiértékelő jelentést. A parlament politikai grémiumában fenntartásaimat hangoztattam az elmúlt kormány politikájának egyes elemeit — többek között á nemzetiségpolitikát — illetően. Ott is két párt képviselője támadott meg nagyon csúnyán: a Szlovák Nemzeti Párt klubelnöke (egyszeriben meggyőződóses kormányparti lett) és az MPP tagja. A közelmúltban a KDM egyik legfőbb vezetője azt mondta nekünk: "Nagyon sajnálom, hogy ti jutottatok be a parlamentbe, és nem az MPP. Velük ugyanis jól ki lehetett jönni." Ez volt a negyedik mondata. Az első így hangzott: "A Jókai Egyetemet Komáromban mi akkor sem támogatnánk, ha azt maga az ENSZ kezdeményezné." A második: "Mi a nemzetiségi kultúrák karát támogatjuk — Eperjesen." Amikor megkérdeztük, ugyan miért ott, a válasz a következő volt: "Mert a magyar tanítók nem tudnak jól szlovákul, ott legalább megtanulnának." Soha nem volt üldözési mániám, mindig is igyekeztem reálisan szemlélni a dolgokat. Gondolkodjunk el egy pillanatra azon, mi történik, s mi történt velünk. Mennyi energiát pazaroltunk el pl. a választási kampányban — egymás 6 A HÉT
