A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-31 / 31. szám
„INDIÁNOK” A POSTA UTCÁN! Pozsony egyik legforgalmasabb helyén, a már jó néhány éve sétálóutcának számító Posta utcán hetek óta egzotikus hangzású zene állítja meg a járókelőket, még a nagyon sietőket is legalább néhány percre. A zenét szolgáltató barna bőrű, hollófekete hajú fiúk poncsóban, fejükön kalappal, pánsípokat fújva, kecskekörmökből fűzött ’láncot" csörgetve, kecskebőrböl készült dobbal, gitárral és számunkra ismeretlen egyéb húros hangszerekkel eredeti hangulatot teremtve ’bűvölik" a köréjük gyülekező embereket. Különleges énekhangjuk, temperamentumos 'rikoltozásuk* és táncuk rendkívül hatásos, vagyis — ahogy mondani szokás — ’megteszi a magáét': egyes bámészkodók nem tudnak ellenállni a zene varázsának, és egy-egy tipikus dél-amerikai ritmusra maguk is "vonaglani" kezdenek. Az El condor pasa című indián ének vagy egy spanyolos temperamentumé dal engem is többször a zenekart körülvevő gyűrűbe csalogatott. Hamarosan kialakult a zenekar törzsközönsége. Főleg a fiatal lányok "csábítgatták" a temperamentumos dél-amerikai fiúkat, ám akadtak "pedagógusi" vénával megáldott szülők is, akik a világot most tanuló porontyaiknak imigyen mutogatták a muzikális fiatalembereket: "Látod, ezek a vad indiánok!" Az emberek tehát indián csoportként könyvelték el a zenekart, s ezzel ki is elégítették kíváncsiságukat. Azt kapták, amit vártak: egzotikus embereket egzotikus öltözékben, egzotikus hangszerekkel és egzotikus dalokkal. Akadt ugyan csemete, aki a nálunk népszerű "indián" filmekre hivatkozva hiányolta a zenészek alól a lovakat, de a "leleményes" apuka erre is megválaszolt: "A lovakat nem engedték át a határon"—, és "szellemes" válaszával elégedetten továbbvonszolta a száját tátó gyereket. Igen, nálunk az emberek nagy része úgy látja, hogy csak a mi "fertályunkon" van "fejlődés", mindenütt másutt — persze a “fejlett" Nyugat és Amerika (értsd az USA!) kivételével — "megállt az idő", és — maradjunk az indiánoknál — Winnetou fehér testvérével, Old Shatterhanddel még mindig nagy egyetértésben békítgeti a civakodó indián törzseket. Ilyen és ehhez hasonló gondolatoktól "felhergelve" kezdek ismerkedni az "indiánokkal". S mert spanyolul nem tudok, csak abban bízhatom, hogy a magyar — mint sokan állítják — valóban világnyelv. — Ti valóban indiánok vagytok? — kérdezem tehát magyarul az egyik poncsós fiútól, elvégre (ha nem érti) legfeljebb nem válaszol. — Nem, mi meszticek vagyunk, Bolíviából — hangzik a válasz, s természetesen (?) magyarul! Az "előadást" persze nem hagyhatják abba, a közönség nem akar még szétszéledni, ezért gyorsan megegyezünk egy randevúban. A párbeszédünket figyelő emberek persze azt hiszik, hogy a fiatalember anyanyelvén társalogtunk, és tőlem kérdezik, meddig maradnak még a fiúk. A szép kiejtéssel és szabatos magyarsággal beszélő fiatalember, Ramiro Quiroga udvariasan, megfontoltan, de lakonikusan válaszol kérdéseimre. Nagyon zárkózott, s ez a zenekar valamennyi tagjáról elmondható. Még jó néhány találkozásra van szükség, hogy képet alkothassak hazája, Bolívia életéről, az emberek szokásairól, az indián és a spanyol kultúra hatásáról, a népzenéről, a zenekarról, no meg róla, a gyógypedagógusról(l). Ramiro Bolívia fővárosában, La Pazban született. Édesanyja az aymara indián néphez tartozik, ám spanyol édesapja nem ismerte ezt a nyelvet, otthon tehát csak spanyolul beszéltek. Egy magániskolában érettségizett, majd ösztöndíjasként Budapestre került főiskolára. Gyógypedagógiai tanulmányait már két éve befejezte. — Ösztöndíjasként tanultam, de a repülőjegyre nem kaptam pénzt. Zenéléssel próbálok hát pénzt gyűjteni, hogy hazamehessek Bolíviába — mondja. Eredetileg úgy gondolta, hogy a zenekarral beutazza Európát, s így nemcsak pénzt gyűjt, hanem az európai országokkal és az európai kultúrával is közelebbi "ismeretséget" köt. — Itt mindenki azt mondja rám, hogy indián vagyok. Pedig nálunk megkülönböztetik az indiánpkat, a meszticeket és a fehéreket. Én spanyol is vagyok meg indián is. A bolíviai főváros, La Paz fiatalsága ugyanazt a popzenét hallgatja, amelyet mindenütt a világon. A régi nagy kultúráknak már nincs olyan hatásuk, mint korábban volt. Ramiro csak Budapesten kezdte tudatosítani, milyen ősi kultúrát (kultúrákat!) hordoz génjeiben. Itt kezdett foglalkozni az indián és az indián-spanyol kultúra keveredéséből született eredeti népzenével, s e népzenéből táplálkozó 2 A HÉT
