A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-04 / 14. szám
SZÓL A RÁDIÓ Arckép, csata után Tóth Mihály "csatái" közismertek. Az Új Szó főmunkatársa, Reflex című rovatának állandó szerzője mindig kész arra, hogy benyúljon különféle darázsfészkekbe. írásait sokan szeretik, sokan utálják, egy biztos, senkit sem hagynak hidegen. Tóth Mihályról tudni kell, hogy a Husák-féle konszolidáció kezdetén 68-as újságírói tevékenysége miatt kitették "szűrét" az Új Szóból. Húszéves szilenciumának története aligha férne bele egy párperces rádióportréba. Ezért az Uj Hullámhossz február 29-én közvetített 11 perces riportjában elsősorban a közelmúltról és a jelenről beszélgettünk, lényegében tehát arról az időszakról, amely Tóth Mihály életében 89 novemberében kezdődött, amikor újra megszólalt, és amikor — legalábbis ahogy én hittem — visszatért az Új Szóba, annak is a főkapuján. — Röhögnöm kell, főkapun? Elmondhatom, hogy képzeltem el én a visszatérést a főkapun? Összejöttünk egypáran hatvannyolcasok, kis idővel november 17-e után, és mondom nekik, Béla, Laci, most fogjuk magunkat, bemegyünk az Új Szóba, mondhatom autentikusan hogy mondtam? ... mondom bemegyünk az Uj Szóba, jól p...n rugdossuk őket. De erre ők azt mondták, nézd Miska, ott olyan kedves fiatal gyerekek vannak, így aztán ebből nem lett semmi. Az ón vérmérsékletem ilyen, érted? — Miska, veheted akár bóknak is, de nem biztos, hogy annak szánom, szóval sokan vannak, akik az Új Szót a negyedik oldalán kezdik el olvasni! — Á nem, ez csak legenda, de én szívesen elhiszem... — Mondom, nem biztos, hogy ez bók! — Nézd, valóban, kissé pirulok, de naponta kapok három-négy levelet, és azokból sok kezdődik úgy, hogy "Tóth úr, maga miatt nem mondtuk le még az Új Szór.. — És másfajta leveleket nem kapsz? — Ó, micsoda levelek vannak. Kaptam már nem is egyszer olyat, hogy így kezdődött: te szemét kulák, te rohadt kommunista. — Miska, emlékszem egy cikkedre, valamikor a nyelvtörvény elfogadása után jelent meg, a címét a mai napig is pontosan tudom: "Politikusból államférfi"! — Jaj, tudom mire gondolsz, a Mečiarra, ezt már sokszor a pofámhoz vágták, már bocsánat, de valóban így van. Nézd, amit majd most mondok, azt nem azért hozom fel, hogy enyhítő körülményeket keressek tévedésemre. A hazai magyarság olyan helyzetben van és volt akkor, hogy örültünk, ha valaki egy jó szót kiejtett értünk. Nézd, ott volt az a tévés vita Márkus és Meőiar között. Szeretném ón látni azt az embert, aki akkor már tudta, 6 A HÉT hogy a Meőiar részéről ez egy megtévesztő húzás volt. — De újabban kap tőled ez a bizonyos "politikusból lett államférfi"? — Nézd, ón nehezen tudom neki megbocsátani, hogy ekkora fordulatot tett. Hogy kap tőlem?! Én teszem a dolgomat, azt, ami az újságíró feladata. A politikus politizál, én meg írok a jelenségekről. Az Új Szó speciális helyzetben van, Csehszlovákiában az egyetlen magyar napilap. Én nem akarok fölényeskedni, de abban a másikban, amely szintén napilapnak nevezi magát, ott még annyira sem bontakozott ki a politikai publicisztika, mint az Új Szóban, igaz, még az Új Szóban sem igazán. Egy szó mint száz: az Új Szó helyettesíti a szakszervezeti lapot, a pártok fóruma... — Pártszempontok nem érvényesülnek szerinted a lapban? — Szerintem nem, de nézd, nem én vagyok a főszerkesztő... — Főmunkatárs vagy! — Főmunkatárs vagyok, és nekem is megvan a politikai ízlésem, és ha kétfelé vágnának, akkor sem tudnék olyan kommentárt írni, amely minden áron egy pártot preferálna. — Összeakadt a bajszod a DBP magyar nemzetiségű parlamenti képviselőivel, akik téged "le volt kommunistáztak". Mi bajod van a Demokratikus Baloldal Pártjával? — Velük az a bajom, hogy nem váltak szocdemekkó, megmaradtak bolsevikoknak. És hogy "le volt kommunistáztak"? Szerény vigasz számomra, hogy ebben az országban ugyanezt majd kétmilió emberre el lehet mondani. — Egyszer, így ahogy hallani fogod, leírtad ezt a mondatot, hogy "amikor én még sztálinista voltam". — Rendes vagy, hogy mindenre így emlékszel, de én ezzel a mondattal tudok egynéhány embert az őrületbe kergetni. Elő$zör iá,' gondolj bele: negyvenöttől negyvennyolcig egy szem magyar betűt nem láttam. Erre negyvennyolcban fhegjelent az Új Szó. Hát ón szívesen elhittem, hogy ezt Gottwaldéknak köszönhetjük, és nagyon sokan elhittók ebben az országban. Most pedig egyszeriben eltűntek a bolsevikok, hogy hová a francba? Mutatóba sincs belőlük. Nyomuk veszett. Én beismerem; a mondatot provokációs szándékkal vetettem papírra, gondolkozzunk csak el. — A következő kérdés helyett csak egy nevet mondok: Duka-Zólyomi Árpád?! — Hát ez egy nagyon kínos ügy... — Én nem vagyok Duka-Zólyomi sem fogadott, sem fogadatlan prókátora, de azt te sem gondolhattad komolyan, hogy ó konszolidátor volt, ahogy ezt egy Reflexben leírtad? — Hát ón nem azt írtam, hogy a pártban volt konszolidátor, csak azt, hogy kizárt a Csemadokból, pedig a tagja sem voltam. — Ahogy én felmértem, a közvélemény elég vegyesen reagált erre az írásodra, mert akárhogy vesszük is, Duka-Zólyomi az egyik legelfogadhatóbb politikusunk. Viszont a cikket követően egy hosszú időre elhallgattál. Miért? — Ennek csak családi okai voltak. Én nem vontam kétségbe Duka-Zólyomi politikusi képességeit, én csak megírtam azt, amit megírtam. Sokan kerestek meg az ominózus cikk után levélben, telefonon, miért nem írok, letiltottak? Nem mondom, ez kicsit simogatta a hiúságomat, de letiltásról szó sem volt. — Begyedben van az Együttélés is, mondják. Miért? — Nézd, Szlovákiában nagyjából három magyar párt, illetve mozgalom van, és ón most egyikre sem tudnám azt mondani, hogy na ebbe vagy abba nyugodt lelkiismerettel belépnék, lényegében mindegyikkel van valami bajom... — ... és akkor még a Néppártról nem is beszéltünk?! — ... jópofa vagy! Látom hogy olvasod a dolgozataimat. — Miska, nyilván zűrös idők következnek. Relfex lesz? — Remélem... — Záró kérdés következik: láttam rólad leírva, hogy te az Új Szó fenegyereke vagy. Vállalod ezt a jelzőt? — Miért ne? Nézd, nincs értelme másnak mutatkozni, mint amilyen vagyok, ismerjük egymást már néhány éve, el tudnál te engem képzelni egy "jólnevelt" gyereknek? — Nem. (Új Hullámhossz, 1992. február 29.) POLÁK LÁSZLÓ Fotó: Méry Gábor
