A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-26 / 26. szám
ÉGTÁJAK fügefák lábánál jajveszékelő, feketében virrasztó özvegyasszonyok, a fekete ruhás lányok, akik szülei sírjába akarják vetni magukat, és úgy kell őket kivonszolni a temetőből. Egyszerre szorongás fogta el, úgy érezte, hogy falak veszik körül; gyermekkorából ismerte ezt az érzést. A Teknősbéka-sziget kiszáradt mezői, a vöröses sziklák, a terméketlen földek, a kaktuszok és a tücskök, a mindig tiszta tenger most szülőföldjére emlékeztették. Nem volt hova menekülnie. Az ajtó mögött ott hörgött egy ember, aki feszülő sujtásai alatt ügyetlenül behurcolta a halált. Pauline megbizonyosodott az orvosok tehetetlenségéről, ezért Szolimánhoz fordult tanácsért; a néger tömjénes, indigós, citromhéjas füstölést és varázserejű imákat ajánlott a Nagy Bíró, Szent György és Szent Felfordulás imáit. Pauline hagyta, hogy a néger illatos növényekkel és dohányhulladékkal mossa le az ajtókat. Harsány és közönséges áhítattal vetette magát térdre a sötét fából faragott feszület előtt, és Szolimánnal együtt kiáltotta minden imádság végén: Malo, Presto, Pasto, Effacio, Amen. A tetejébe a ráolvasások, a citromfa tönkbe kereszt alakban bevert szögek hatására megbuzdult benne az ősi korzikai vér, melynek több köze volt a néger eleven világképéhez, mint a Direktórium hazugságaihoz, melynek hitetlensége valamikor eszmélő magára ébresztette. Most már bánta, hogy annyiszor gúnyt űzött a szent dolgokból a pillanatnyi divat kedvéért. Leclerc haláltusája növelte félelmét, és tovább csalta azoknak a hatalmaknak a világába, melyeket Szolimán igéi idéztek fel; a néger lett a sziget igazi ura, a túlsó parti istencsapás egyetlen lehetséges elhárítója, az egyetlen bizalomra érdemes doktor, amikor a gyógyszerek már semmit sem értek. Hogy a fenyegető kórság ne jusson át a vízen, a néger kis hajócskákat, kettéhasított kókuszokat bocsátott a tengerre — Pauline varródobozából előhalászott szalagok díszítették őket —, áldozati ajándékok voltak Aguaszúnak, a Tenger Urának. Egyszer Pauline hadihajómodellt talált Leclerc poggyászában. Futott a tengerpartra, hogy Szolimán ezt a műtárgyat is az áldozatokhoz tegye. Minden eszközzel védekezni kellett a betegség ellen; fogadkozás, vezeklés, böjt, könyörgés akárkihez, aki meghallgatja, még ha netán a Csalárd Ellen szőrös füléhez jut is, akire gyermekkorából emlékezett. Pauline egyszerre furcsán kezdett járni a házban, nem lépett a márványkockák közére, melyek — köztudomásúan — csak a szabadkőművesek hitehagyott áskálódása miatt találkoztak egymást keresztező vonalak mentén; az ő vágyuk volt, hogy az emberek egész nap lépten-nyomon megtiporják a keresztet. Már nem jó illatú kivonatokat, friss mentás vizet öntözött mellére Szolimán, hanem pálinkás kenőcsöt, zúzott magokat, zsíros nedveket és madárvért. Egy reggel a francia szobalányok rémülettel vették észre, hogy a néger furcsa táncot lejt Pauline körül, aki kibontott hajjal térdel a földön. Szolimánon nem volt más ruha, csak egy öv, melyről ágyékkötő gyanánt fehér kendő lógott, a nyakában kék és piros láncok; madár módjára ugrándozott, és egy rozsdás nádvágó késsel hadonászott. Mindkettőjük melléből panaszos nyögés tört fel, mint kutyaugatás holdas éjszakákon. Egy lefejezett kakas még csapkodott a szárnyával a kiömlött kukoricaszemek fölött. Amikor a néger észrevette, hogy az egyik szolgálólány tanúja volt a jelenetnek, egy rúgással dühösen becsukta az ajtót. Aznap este a lábuknál fogva felakasztották a szentszobrokat a tetőgerendára. Attól fogva Szolimán állandóan Pauline mellett volt, a hálószobájában aludt egy vörös szőnyegen. Leclerc meghalt, elvitte a fekete hányás, Pauline majdnem elvesztette az eszét. Már utálta a forró égövet, a háztetőkre telepedett, halált váró, nyugodt dögkeselyűket. Férje holttestét, díszegyenruhában, Cédrusfa koporsóba helyeztette, majd késlekedés nélkül hajóra szállt, a Switshure fedélzetére; lefogyott, a szeme karikás volt, a mellén skapulárék lógtak. De a keleti szél, az a tudat, hogy a hajó előtt ott van Párizs, egyre közelebb hozzá, és hogy a koporsó fémgyűrűin csak vastagodik a salétrom, enyhítette a fiatal özvegy fájdalmát. És egy délután, amikor a háborgó tenger szörnyen nyikorgatta a hajótő deszkáit, özvegyi fátyla beleakadt egy fiatal tiszt sarkantyújába, akinek különleges megbízatása volt Leclerc tábornok földi maradványainak őrzésére és az illő tisztelet megadására. A kosárban, ahol foszladozó kreol ruháit őrizte, ott lapult Legba Papa amulettje, Szolimán keze munkája, amely megnyit majd Pauline Bonaparte előtt minden utat, amely Rómába vezet. Pauline távozásával mindenki elvesztette a józan eszét. Rochambeau kormányzása alatt a Síkság utoló telepesei, akiknek már semmi reményük sem maradt az egykori jólét visszaszerzésére, véget nem érő orgiákba merültek. Az idő múlásával senki sem törődött, és az éjszakának nem lett vége, amikor eljött a hajnal. Ki kellett inni minden csepp bort, elcsigázni a testet, mielőtt valami szörnyű csapás lehetetlenné tesz minden élvezetet. Gulyás András fordítása Gál Sándor per pedes bizony ismét nyílnak a virágok ebben az iszonyatos tavaszban a zöld reménytelenségben nászbaöltözött steril fácánkakasok dürrögnek s hágják hevesen tyúkjaikat nem tudván hogy ez a gyönyör a kotlák alatt megzápul s nem fácáncsibék de kén-büdös polozsnák melegszenek a kibélelt fészkekben a nincs-jövő az iszonyat s e tavasz meddősége sötétlő hajnal világidő-halál Zs. Nagy Lajos Csend Csak a nárciszok ricsajoznak, egyébként csönd van, mint a mennyben, néma az Ördög és az Isten nem súgják már, hogy mit kell tennem. Se égzengés, se földmoraj nem oldja fel e némaságot. A kozmikus kocsmát bezárták, hazamentek az angyalok, a mennyei csehók tornácán kialudtak a villanyok Nem tudom már, hogy Zanzibárban, avagy egy sírkertben vagyok..
