A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-06-26 / 26. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY

Négykor befejezte a kerti munkát. Úgy gondolta, hogy aznapra elég lesz belőle. A sáros gumicsizmát még az udvaron lehúzta a lábáról. Az izzadt, lucskos zokniban ment a kútig. Sokáig kellett szivattyúznia, amíg hörögve, morogva megjelent a víz. Zsiga alátartotta a gumicsizmát, leöblítette. Aztán gondolt egyet. Lehúzta a lábáról a zoknit. Széles ívben a kút mellé hajította. Izzadt lábfejét odatartotta a víz alá. Kissé megremegett a hidegtől, mégis jólesett neki. Amikor a másik lába került volna sorra, hirtelen elapadt a víz, megint szivattyúznia kellett. A bősi építkezés óta csappant meg a kútban a víz. Hálát adott istennek, hogy nem száradt ki egészen, s nem kellett új kutat ásnia, vagy mélyíteni a meglévőt. Este hatra értekezletet hirdetett meg a szövetkezet vezetősége a helyi kultúr házba. Szinte egész Nemeslapost érinti mindaz, amiről valószínűleg szó lesz ott. Meghívták a szövetkezet egész tagságát és a régi- új földtulajdonosokat is. Zsiga még az állatokat is meg akarta etetni, ki tudja este mikor ér haza. Ma hamarább kapnak enni. Addig azonban pihen egy kicsit. Egyedül volt otthon. Az apja az egyik rokonuk kertjébe ment segítem a füvet lekaszálni, az anyja meg a patikába futott el, de úgy látszik összeakadhatott valamelyik szomszédasszonnyal, mert már elég régen elment.

Zsiga vágott magának egy karéj kenyeret, lemetszett egy darab kolbászt és jóízűen falatozni kezdett. Hirtelen úgy érezte, nagyon fáradt, mondhatni ki van dögölve. Átsuhant az agyán, hogy talán mégsem kellene a szövetkezetből kivenni a földet, hiszen nemsokára két óriási háztáji kertet kell majd valószínűleg egyedül megművelnie. Aztán ott van az almáskert, amelyet még a nagyapja telepített a Sánta-dűlőben. Csupa elöregedett fa. Az apja ugyan kivágott néhányat, s újat ültetett, de az egész kertet fel kellene frissíteni, újjávarázsolni. Zsigának megvolt az elképzelése s a tudása is hozzá. Csakhát az idő hiánya, meg az, hogy egyedül van. Az apjára rá lehet ugyan bízni néhány dolgot, de komoly munkát már nem végezhet. Zsiga most először gondolt igazán komolyan arra, hogy felülbírálja eddigi elképzeléseit. Vajon nem légvárakat épített-e? Vajon meg tudná-e művelni a visszaadott földjeit ennyi kert mellett? Vajon nem kellene-e csak annyit megtartania, a mennyin a takarmány megterem, s inkább gyümölcsöt termelni, s eladni a városban. Ma már egy kiló szilváért Pozsonyban elkérnek a vásárlótól tizenöt-húsz koronát is. Úgy döntött az esti gyűlésen elhangzottaktól teszi függővé elképzeléseinek a módosítását. Miközben ilyen fontos dolgokon morfondírozott még két karéj kenyeret vágott be, utána lezuhanyozott. Fejében újabb gondolatok kergették egymást. Szombaton este hivatalosak Baloghékhoz. Az

esküvő részleteit kell megtárgyalniuk. Örült is neki, meg félt is egy kicsit e találkozástól. Ismerte az anyját — természete néhány vonását tőle örökölte —, ha valami apróságon fennakad, nagyon nehezen tud felülemelkedni rajta. Valahogy finoman rá kellene vezetni arra, hogy ha ott lesznek Máriáknál, helyezze magát takarékra.

— Zsiga! Hol vagy fiam? — hallotta a hangját már a kapuból. Az asszony feleletet sem várva nyomult be két szatyorral a konyhába.

— A patikába menet megálltam a boltban is, mondom bevásárolok egy kis lisztet, cukrot, tartalékba. Sosem lehet tudni mi vár még ránk

— mondta lihegve a szatyrokat a konyha szegletébe helyezve.

— Kutyameleg van! — mondta még, és kötényéből elővette a zsebkendőt, hogy megtörölje vele a homlokát. Útközben megállt a keze.

— Te Zsiga, azért a boron meg a konyakon kívül mást is kellene vinni Baloghékhoz.

— Rendeltem egy szép gerberacsokrot Marinak, meg a leendő anyósnak is — nyugtatta meg a fia.

— Nem erre gondoltam. Csinálok egy nagy brünni tortát vagy egy tepsi krémest.

— Mi a fenének? — morogta Zsiga, de az anyja eleresztette a füle mellett, s hangosan tovább gondolkozott.

— Azt hiszem a tortánál maradok. Te Zsiga!

— mondta megint jellegzetes hangsúllyal, amitől a fia a háta mögött mindig égnek emelte a tekintetét. Most is ezt tette és nem szólt.

— Te Zsiga, rádmegy-e még az ünneplő öltönyöd, amiben nősültél? Tudod, az a sötétszürke...

— Lehet, de édesanya az már azóta biztosan kiment a divatból. Mégha másodszor is, de azért mégiscsak nősülni fogok. Egész Nemeslapos ott álldogál majd a községháza előtt, hogy bennünket mustráljon. Már az is megfordult a fejemben, hogy Pozsonyban kellene összeházasodnunk, s itthon tartanánk egy csendes kis lakodalmat.

Az öregasszony először összeráncolta a homlokát, majd mutatóujját felemelve tágranyitotta a szemét.

— Tudod, hogy nem is olyan rossz ötlet? Ha el tudod intézni, hogy a községházán meg a templomban is magyarul legyen a szertartás, én még örülnék is neki. Ne tátsa itt a száját a falu apraja-nagyja! Nem igaz? Persze ezt még Baloghéknál is meg kell beszélnünk...

— Édesanyám! — szólt közbe halkan Zsiga.

— Aztán ne nagyon kardoskodjék semmi mellett egyedül. Mindent meg kell beszélnünk és közösen kell dönteni még a legapróbb dologban is.

— Nekem te ne dirigálj fiam, tudok én

18 A HÉT

SZERDAHELYI TAMÁS

viselkedni, meg különben is, Baloghékat sem aranybölcsőben ringatták.

— Jól van no, nem úgy gondoltam — dünnyögte Zsiga.

— Gyere fiam, nézzük meg inkább az öltönyöd. Rádmegy-e még?!

— Nem várhatna egy kicsit? Olyan sürgős?

— morgott, de ezt az anyja már nem hallotta, eltűnt az ebédlőben. Mire a fia utolérte, már a kezében volt a ruha, az apró pelyheket, szöszöket szedegette róla. Zsiga belebújt. Bár nem volt annyira régifazonú, mint gondolta, mégis igen gyászosan festett benne. A hátán szűk volt, elöl be tudta ugyan gombolni a zakót, de akkor meg a kabát hátulján lévő slicc idétlenül szétnyílott. A nadrágot is be tudta gombolni, de mivel a fenekén igencsak feszült, a hossza néhány centivel megrövidült.

— Mi az, kinőttem? — képedt el Zsiga.

— Hát ez már nem rám való — állapította meg hangosan.

— Nincs mit tenni, veszel magadnak egyet

— mondta Tóthné halkan, majd hirtelen mozdulattal felágaskodott, hogy elérje a fia arcát, s megsimogatta.

— Fiam, te most teljesen új életet kezdesz.

Zsiga szívét furcsa érzés lepte meg. Amire

annyira várt, íme elérkezett, s mégis bizonytalan.

— Olyan vagyok, mint a főhős egy Lovicsek-regényben — mondta kissé morogva, mintegy önmagának. Látta, hogy anyja nem érti. Talán azért, mert az orra alatt motyogta, talán másért. Mindegy. Ha az ember a sorsa, vagy önmaga butasága miatt, esetleg mások hibájából elmulaszt valamit, később kénytelen pótolni, ha férfi akar maradni. Sorsok sodrodnak egymáshoz, olykor keresztezik egymás útját. Mindenesetre lavírozni kell, gondolta Zsiga. S újrakezdeni, mindig újrakezdeni.

— Édesanya, maga hányszor kezdte újra?

— Mit, édes fiam?

— Hát az életet.

— Apáddal, vagy még előtte?

— így is, úgy is.

— Ha én azt mind elsorolnám... Amikor meghalt a nagyanyád, tizenhárom évesen azt hittem, megáll a világ forogni. Amikor túltettem magam rajta, akkor születtem meg másodszor. Amikor Nemeslaposon állt a front, s mi a krumpliveremben húztuk meg magunkat, úgy éreztem minden túlélt nappal egy-egy új életem kezdődik. Aztán jött a kitelepítés, utána megint újra kellett kezdeni, aztán ott volt a bátyád halála... Jujujúj! Ne is beszéljünk erről. Vég nélküli történet lenne sok-sok munkával meg halottal. Neked most másképp kell újrakezdened.

— Menjünk, anya — nyalábolta át a vállát.

— Hatig meg kell még etetnem az állatokat,