A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-26 / 26. szám
Alejo Carpentier Földi királyság Amióta hajóra szálltak, Pauline királynőnek érezte magát a csapatokkal megrakott fregatt fedélzetén, mely most az Antillák felé hajózott, kötélzete meg-megnyikordult a szelíd hullámzás ütemére. Lafont színész, a szeretője, megkedveltette vele a nagy-aszszony szerepeket, csak neki harsogta a Bajazid és a Mithridatesz legfenségesebb sorait. Pauline-nak nagyon rossz volt az emlékezőtehetsége, csak homályosan emlékezett valami olyasmire, hogy Evezőink alatt Helleszpontosz fehérük ami elég jól illett ahhoz a habtarajhoz, melyet zászlócskák lebegése közben, a felvont vitorlával haladó Óceán hasított. Most minden fuvallat elkapott egy-egy alexandrint. Egy egész hadsereg indulását késleltette ártatlan szeszélye — hordszékben vitette magát Párizstól Bresztig —, de most már fontosabb dolgokkal kellett törődnie. Lepecsételt veszszőkosarakban őrizték a Mauritius szigetéről hozott zsebkendőket, a pásztorlányfűzőket, a csíkos muszlinszoknyákat, melyeket majd az első meleg napon vesz fel, mert jó tanácsokat kapott a gyarmati divatról d’Abrantés hercegnőtől. Az utazás nem is volt olyan unalmas. Miután kiértek a háborgó gascogne-i öbölből, a káplán istentiszteletet tartott a hajó előbástyáján; ott volt Pauline férje, Lee lére tábornok és a többi tiszt is, díszegyenruhában. Remek emberpéldányok is akadtak köztük, és Pauline, aki ifjú kora ellenére jól értett a férfiakhoz, roppant élvezte a figyelmes és hódoló pillantások mögé rejtett, növekvő vágyakozást. Tudta, hogy amikor a mind csillagosabb égbolt alatt fénylő mécsesek himbálóznak az árbocok csúcsán, a kajütökben, az előbástyán és a fedélközben száz és száz férfi álmodik vele. Ezért szeretett úgy reggelenként, tűnődést színlelve, megállni a hajó orránál, a merülőhorgony tartójánál; ilyenkor a haja lobogott a szélben, ruhája a testéhez tapadt, és kidomborította pompásan duzzadó mellét. Néhány nappal azután, hogy elhajóztak az Azori-szigetek közt, és messziről látták a falucskák fehér portugál kápolnáit, Pauline észrevette, hogy a tenger megújul. Sárga fürtöcskék lebegtek a vízben, kelet felé úsztak, zöld, üveges testű kardhalak bukkantak fel, kék hólyagra emlékeztető medúzák — hosszú, égővörös szálakat húztak maguk után —, nagy fogú, mérges tüskéjű halak és menyasszonyi fátyolként lebegő ködfelhőbe burkolózó tintahalak. Már olyan hőségben hajóztak, hogy a tisztek kigombolták a zekéjüket; Leclerc, hogy maga is nyitott mellel járhasson, engedélyt adott rá. Egy különösen fülledt éjszakán Pauline kilépett a kajütből, csak hálóing volt rajta, és lefeküdt a tatfedélzeten, amit hosszú délutáni pihenőire tartottak fenn. A tengeren furcsa zöld fények vilióztak. Könnyű fuvallat szállt alá a csillagokról, melyek napról napra nőttek. Hajnalban az őr jóleső izgalommal vette észre az összehajtott vitorlán alvó meztelen nőt, az előárboc orrvitorlájának árnyékában. Azt hitte, hogy valamelyik komoma az, már indult, hogy átúszik hozzá egy kötélen. De az alvó egy mozdulatára, mely a közeli ébredést sejtette, rájött, hogy Pauline Bonaparte testét szemlélhette. Pauline megdörzsölte a szemét, nevetett, akár a gyerek, egészen libabőrös lett a hajnali passzátszélben és mert azt hitte, hogy a fedélzettől elválasztó ponyvák elrejtik a kiváncsi tekintetek elől, néhány vödör édesvizet loccsantott a vállára. Attól az éjszakától fogva mindig a szabad ég alatt aludt, és annyian tudomást szereztek jószívű gondatlanságáról, hogy még a mogorva Monsieur d’Esmenard is, akire a Santo Domingó-i tisztogató karhatalom megszervezését bízták, ébren álmodozott Pauline akadémiája láttán és tiszteletére a görögök Galatheiáját emlegette gondolatban. A Fokváros körvonalai és az Északi Síkság látványa, a háttérben a cukomádültetvények fölött terjengő párában elmosódó hegyek elbűvölték Pauline-t, aki olvasta Pál és Virginia szerelmét, és ismert egy kecses, különös ritmusú kreol contre-danse-ot, melyet Párizsban adtak ki, a Saumon utcában, A sziget lánya címmel. Muszlinszoknyájában úgy érezte magát, mintha paradicsommadárrá vált volna, friss páfrányok selymes tapintásával ismerkedett, felfedezte a naspolya leveses barna húsát, a legyező módjára összecsukódó óriási leveleket. Esténként Leclerc összeráncolt szemöldökkel rabszolgalázadásokról, a királypárti telepesek ellenállásáról, mindenféle veszedelemről beszélt neki. Nagyobb bajokat is sejtett, és ezért házat vásároltatott a Teknősbéka-szigeten. De Pauline nem sokat törődött vele. Csak olvasgatta elérzékenyülten Joseph Lavallée Egy néger, aki jobb sok fehérnél című könnyes-bús regényét, és gondtalanul élvezte a pompát, a gazdagságot, melyet soha nem ismert aszalt füge, kecskesajt és avas olajbogyók közt eltelt gyerekkorában. A székesegyház közelében lakott, egy óriási, faragott kőből épített házban, melyet árnyas kert vett körül. A tamarindfák árnyékában medencét ásatott, kék mozaikkal rakatta ki, ott fürdött meztelenül. Eleinte francia komomái maszszírozták, de egyszer a fejébe vette, hogy egy férfi tenyere erősebb, szélesebb, ezért felfogadta Szolimám, aki azelőtt egy fürdőházban volt gyúró; Szolimán nemcsak dögönyözte Pauline testét, hanem mandulatejjel is bedörzsölte, szőrtelenítette, megtisztogatta a körmét a lábujjain. Ha Szolimán fürdette, Pauline-t gonosz gyönyör fogta el, amikor a medence vizében a szolga izmos testéhez ért, mert tudta, hogy Szolimán örökös vágyban ég érte, a szeme sarkából mindig csak őt figyeli, a korbácsra fújó kutya alattomos szelídségével. Néha megcsapdosta egy zöld ággal, de úgy, hogy ne fájjon, és nevetett fintorain, mert Szolimán úgy tett, mintha fájna. Valójában Pauline hálás volt neki szerelmes serénykedéséért, mert a négernek csak úrnője szépségére volt gondja. Ezért néha megengedte, hogy egy tüstént teljesített megbízás vagy egy sikeres kezelés után jutalmul Szolimán megcsókolja úrnője lába szárát, a földön térdelve, úgyhogy Bernardín de Saint-Pierre úgy értelmezte volna ezt a jelenetet, mint az egyszerű lélek háláját a fölemelésben tanúsított önzetlen erőfeszítésekért. így telt az ideje, delelgetés, nyújtózkodás közepette, kicsit Virginiának, kicsit Atalának érezte magát, bár, ha Leclerc délre ment, olykor valamelyik jóképű tiszt ifjonti heve is elszórakoztatta. De egy délután francia hajfodrásza, aki négy fekete segédjével fésülte őt, a szeme láttára összecsuklott, és bűzös, félig megalvadt vért hányt. Pauline Bonaperte délszaki álomvilágában iszonyatos, ezüstpettyes ünneprontó döngicsélt. Másnap reggel, a járványtól megtizedelt falvakon át hazatért Leclerc; unszolására Pauline a Teknősbéka-szigetre menekült, a néger Szolimán és a komomák batyukkal megrakodva követték. Az első napokban elszórakoztatta a fürdés a kis homokos tengeröbölben; Alexandre-Olivier Oexmelin emlékiratait lapozta; a sebészorvos kitűnően ismerte az amerikai kalózok és cimboráik szokásait és gaztetteit, akinek viharos életére a szigeten egy csúnya erődítmény romjai emlékeztettek. Felnevetett, amikor az alkóv tükrébe tekintve meglátta bronzszínűre égett bőrét; a nap igéző mulatt nővé sötétítette. De a megkönnyebbülés nem tartott soká. Egy délután Leclerc baljós hidegrázással, elgyengülten szállt partra a szigeten. A szeme sárga volt. A kíséretében levő katonaorvos nagy adag rebarbarát adott be neki. Pauline megrémült. Halvány emlékei voltak az ajacciói kolerajárványról. Fekete vállakon koporsókat hoznak ki a házakból,
