A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-26 / 26. szám
a körök pedig tudomásom szerint a gömb síkformái, a gömb pedig a legtökéletesebb idom, hiszen gömbbé igyekeznek formálódni a bolygók és a nagy rendszerek. A pöttyök tehát az univerzum játékos-komoly lenyomatai, lényegük a lovak lóságára vonatkoztatható viszsza: nem a ló nyer ábrázolást grafikusunk képein, hanem a lóság (apró elcsúsztatás a nyelvben: jóság): Delacroix a lovat ábrázolja, amelyik olyan, Luzsicza a lóban felfedezhető lósági állandót: hogy mindig másmilyen. Innen ilyen, de onnan amolyan. "Azért nézek, hogy a változást lássam." A változások szintentartása egyébként is fontos a grafikus művészetében. Képeinek ijem ad címet, ha ad, fanyarul kiforgatja nyugalmi pozíciójukból a munkáit. Persze, a címekben blöffölhet, ha a képeken nem teszi. S a munkák a jelek szerint állják alkotójuk meg-megújuló inzultusait. A megnevezés nem érinti a megnevezettben föltalálható lényegiséget, a kerék nélküli biciklire felültetett bábuk, a nagy piros fürdőszobai törülközőtartó, az állványon lógó piros keretes ketrec hívhatók akárminek. A gyermekvilág automatizmusának visszaállítási kísérleteit vélhetjük ebben felfedezni, vissza a dolgok csupasz létformáihoz, új és újabb megnevezésekkel biztosítani a létrehozott jelenségvilág mozgásterét; tárgyáról lehántott múlt. Ilyen irányt vettek Luzsicza Árpád törekvései akkor is, amikor írószövetségi akciósorozatát jég befagyasztott tárgyakkal végezte el. A hal kiolvadása a jéghengerből pontosan megfelel az alkotás folyamatának, ahogy a művész előhozza halott dermedéséből a formát és az arra szervesülő matériát. Ötletek és filozófia nem-evidens érintkezési pontjain a kisülések: ezek a modern, magukra adó művészek előbb fölemlített gesztusai. Ilyen a most kiállító Luzsicza Árpád gesztusrendszere is. A labirintus szövevényeiből megrajzolható út vezet — át a pöttyök univerzáliáin — a lovasrajzok, sárvári huszárok puritán, naiv ábrázolást sugalló vonalvezetéséig. Nem feltétlenül hívható ez a végpont egyszerűségnek, de mindenképpen a pontossághoz közelítés adja a lényegét. A tárgyhoz visszatalálás mozzanata az univerzumot megjárt lélekben. A vonal luzsiczai automatizmusának kuszának is tetszhető működtetése. A dráma ugyanaz, legyen bár a Száz év magány riadt és folklorisztikus lágysággal telített képeiről szó, vagy a zöldfejű fatörzsállatról, akár a mai alkalomra női graffiti-nemiszervet formázó piros dobozról, mely belső falain megszámlálhatatlan bolygót és bolygó-kapocs-állatkát tart mind nagyobb erőfeszítéssel létezése erőterében. S ugyanaz a grimasz is. A kiállítást tisztelettel és örömmel nyitom meg. ZALÁN TIBOR Elhangzott Sárváron 1992. május 15-én Luzsicza Árpád festőművész kiállításának megnyitóján ALEJO CARPENTER Az egyik legismertebb és legjelentősebb kubai (ró. Mai szemmel nézve jelentősége értékelőivel ugyan már nem mindenben érthetünk egyet, de rövid írói arcképének felvázolása nélkül hiányos lenne a latin-amerikai irodalomról festett kép. Alejo Carpentier francia apa és orosz balerina anya Kubában született fia, s ez a hármasság: Párizs, a zene és Kuba jelentik Carpentiert, a regényírót. Alejo Carpentier zenét és építészetet tanult. 1921-ben újságírással kezdett foglalkozni. A 20-as években kapcsolatba került a mexikói élet kiválóságaival, egyebek közt Diego Rivera festővel is. 1928-ban R. Desnos francia szürrealista költő segítségével Párizsba utazott. L Aragonnal, T. Tzarával, P. Eluard-dal dolgozott A. Breton Revolution Surróaliste cimű folyóiratába. Ekkor ő is szürrealista elbeszéléseket írt franciául; J. Chirico és P. Picasso körében forgolódott. 1933-as madridi útja alkalmával barátságot kötött Federico Garcia Lorcával. 1939-ben ugyan visszatért Kubába, de csak 1959-ben, Castróék győzelme után telepedett le végleg szülőhazájában. Carpentier a Nobel-dljas Asturiassal együtt a 40-es, 50-es évek írói generációjának Európában is jól ismert képviselője volt, s ez Carpentier esetében az európai kultúrához való erős kötődésével, a francia irodalmi élettel való szoros kapcsolataival is magyarázható. "Csak a csodás a szép’ — hirdették a szürrealisták. "Csak a csodás és a való(ság)" — módosította az ismert szürrealista jelszót Carpentier. Meggyőződése volt, hogy a csoda, a csodás a latin-amerikai valóság szerves része, amelyben együtt, egymás mellett élnek "a föld őskorát idéző hegyek, őserdők és modern világvárosok, a kőkorszaki életmódot folytató indián törzsek és a technika minden vívmányát élvező milliomosok, parasztjaikat földhöz kötött jobbágyi sorban tartó földbirtokosok és a szocializmusért küzdő gerillák" (Kulin Katalin). Carpentier a modernekre jellemző módon az egyetemest és igazat kereste. S a század egyik jellemző, haladóinak tartott) gondolkodásmódját követve ezt az egyetemest a baloldaliságban vélte megtalálni, benne látva a latin-amerikai, kubai problémák, paradoxonok megszüntetésének egyedül járható útját. Az 1974-ben megjelent El recurso dől metodo (magyarul: Rendszerek és módszerok, 1982) című regénye is ennek a gondolatnak a szavakba öntése, a latin-amerikai írókat különösen foglalkoztató diktátor-téma kapcsán. Fő művének az 1962-ben megjelent A fény százada című regényét tartják (magyarul 1976-ban jelent meg). A fény százada Europa XVIII. százada, s nagyon leegyszerűsítve a regény arról szól, hogyan érkeze« meg a Karib-tenger vidékére a forradalmi szabadság gondolata. (A már említetteken kívül Carpentier következő művei jelentek meg magyarul: Földi királyság, Eltűnt nyomok, Az idő háborúja, A hárfa és az árnyék.) Az ideológiai ballaszt terhen túl sajnos stílusa is a sok olvasói türelmet feltételező, kívánó alkotók közé sorolja Carpentiert. Gyakori, hosszadalmas művelődéstörténeti (esszé jellegű) kitérői sokoldalú, sokrétű tudásának ragyogó példái, de egy adott ponton túl szerepüket vesztik, s szerző szándékával ellentétben, hangsúlytalanná válnak. Carpentiert azzal szokás a leggyakrabban vádolni, hogy a kívülálló, az idegen szemével látja és láttatja Latin-Amerikát, a hazai olvasóban konkrét képet felvillantó egy-egy szó helyett részletes leírásokba bocsátkozik. De éppen ezzel, a ma már hosszadalmasnak (néha-néha unalmasnak) tűnő részletességgel teremtette meg a lehetőséget a fiatalabb írói generáció (Marquez, Vargas Llosa, Fuentes és mások) számára, hogy a csodát és valóságot egységbe ötvöző világ borgesi, asturiasi, carpentieri irodalmi tradíciójából is merítve, de az egzotikum fölös terhétől már megszabadulva, az elmúlt mintegy két évtized prózájának egyik meghatározó, irányadó tényezőjévé válhassanak. W.A.D. A 16— 17. oldalon közölt szemelvény az író Földi királyság című (magyarul 1971-ben, Gulyás András fordításában megjelent) kisregényéből való, amelyben Haiti múltjának — rabszolgalázadásainak, a franciák Haiti fölötti uralmának egy mozgalmas szakaszát ábrázolja Carpentier. A HÉT 15
