A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-06-26 / 26. szám

Az ultrakolonializmusról és a nyelvimperializmusról

Mi szükséges az ember ember általi kizsákmányolásához? A XIX. századi megfogalmazások szerint a termelőeszközök magántulajdona. Tehát a magántulajdon.

Nem. Nem a magántulajdon, hanem attól függetlenül és mindenekfölött — a pozíció. Igen, a pozíció. A magántulajdon csak egyik megjelenési formája az élőskődést, az önkényt, a hatalmat biztosító pozíciónak. (Még a családfői státust is ilyen pozíciónak kell tekinteni az örökösen készültségi és talponálló posztba kényszerült feleség státusa mellett.)

Bárhol a világon megfigyelhető, tapasztalható a pozíció nyújtotta előnyökön alapuló élősködés vagy elnyomás, s ezzel párhuzamosan az emberi önérzet és méltóság lépten-nyomon való megsértése.

De vajon csak az ember ember általi elnyomása, szolgaszerepbe kényszerítése, megalázása lehetséges? Egy nemzetnek vagy kisebbségnek mint emberi közösségnek egy másik nemzet által való elnyomása, jogaiba és önérzetébe gázolása nem?

De mennyire!

És milyen összefüggés van a nemzet és pozíció között? Ugyanolyan, mint az egyén esetében. Mint a patrícius, a nemes, a céhmester, az üzemtulajdonos, a főnök esetében. Miként az egyén rendelkezhet előnyös vagy jogtalan pozícióval, ugyanúgy egy adott nemzet is — mint egész és egy — rendelkezhet előnyös vagy jogtalan pozícióval, így jogtalan birtokjoggal, illetve területjoggal. Az állam is ilyen pozíció, pontosabban: a nem nemzeti állam — egy-két kivételtől eltekintve. Lásd Kínát és benne Tibetet, Belső-Mongóliát, Dzsungáriát. Az állami pozíció a kínaiak kezében van, s hogy ez mit jelent, efelől a tibetieket, az ujgurokat stb. kellene megkérdezni. Irak magáénak tudhatja Kurdisztán jelentős részét. Az állami pozíció Bagdad, más szóval az arabok kezében van. Hogy milyen kálváriát jelent ez a jogtalan arab pozíció a kurd etnikum számára, mindenki tudja. Francia tulajdon Tahiti, Korzika, Bretonföld, a Rajna mente, Új-Kaiedónia. Mindenütt a vezető, a meghatározó pozíciók önérzetes birtokosai a franciák, míg velük szemben a függőségi viszonyba szorult őslakosok: polinézek, korzikaiak, bretonok, alemannok, melanézek.

Az egyazon nemzethez tartozó egyének, illetve az egyazon nemzethez tartozó társadalmi rétegek közötti egyenlőtlenségek vagy kiváltságok katalizátorának, de szimbólumának is a pénzt lehet tekinteni. A pénz eme nem

éppen dicsfényes szerepkörét az adott állam társadalmi-jogi-gazdasági berendezése biztosítja s tartja fenn. Olyan államokra gondoljunk, amelyeknek pillanatnyilag szinte valamennyi polgára ugyanannak a közösségnek — nemzetnek — a tagja. Ilyenek például Ausztria, Japán, Portugália, Németország, Korea, Dánia.

Ugyanakkor a nem nemzeti, hanem több nemzetiségű államokban, mint amilyen például Szudán, Románia, Törökország, Irán, Cseh-Szlovákia, Azerbajdzsán, Szerbia, Algéria, Moldávia, Bolívia, a pénz szerepén túl az állami pozíciót uraló nemzet — röviden: pánnemzet — és a kiszolgáltatott függő nemzet, illetve a folytonosan szorongatott vagy egyenesen üldözött kisebbségek közötti diszkrimináció, elnyomás fő eszköze, ismérve a nyelv.

Mi hozza létre, mi teszi lehetővé a nyelvnek, az ember egyik legsajátabb, legszentebb tulajdonának eme hihetetlennek tűnő átkos szerepét? Minden esetben a fennálló elrendezés, a status quo, vagyis az, hogy egyes nemzetek mint közösségek messzemenően előnyös állami pozícióval, másrészt mindenképp vitatható területjogokkal rendelkeznek — más nemzetek vagy kisebbségek rovására.

E sokszázmillió lelket érintő témának ma még nincs átfogó irodalma. Hogy legyen, a legkevésbé sem érdekük az érintett pánnemzeteknek, amelyek érthetően aligha sietnek szellőztetni a témát. Sőt, előnyös állami pozícióik hatalmi helyzetéből adódóan igyekeznek gátolni, helyzetenként elnémítani, máskor tompítani az általuk elnyomott vagy üldözött nemzetek, illetve kisebbségek panaszait, segélykiáltásait.

A nyelv mellett említeni lehetne még a bőrszínt mint a diszkriminációnak, az elnyomásnak, az emberi lélek folyamatos megerőszakolásának, megalázásának további ismérvét, valamint a vallást. Tekintve azonban a sújtott milliók számát, messze kimagaslik ezek közül a nyelv, a közvetett elnyomást, a szolgaságot, a másodrendűséget előidéző és fenntartó szerepkörével, mely szerepkört a szennyes körülmények közt kialakított status quo élteti, illetve egyes földrajzi régiókra bűnösen rámerevített, ráerőszakolt határok garantálják.

Az egyes nyelveknek eme fullasztó és ultrakolonialisztikus szerepe a XX. században, s különösen annak második felében került közveszélyesen előtérbe. Nagymértékben hozzájárult ehhez a műszaki-tudományos fejlődés gyors előretörése, az adminisztráció elburjánzása, az írásbeliség rohamos kibontakozása, s nem utolsósorban az oktatásügy gyors ütemű korszerűsödése.

Önmagában e kibontakozás, e korszerűsödés nem hibáztatható. Sőt. Egyesegyedül a fennálló területi elrendezés a bűnös, melynek keretei közt e hirtelen és széles körű kibontakozás meglepte a világot, az emberiséget.

Ez hát a nyelvimperializmus. A civilizáció ijesztő mellékterméke. Mint bánya mellett a meddőhányó. Korunk egyre veszélyesedő szellemi epidémiája, mely válogatás nélkül fertőzi mind a fejlett, mind a fejlődő államokat — a Pireneusoktól Sri Lankán is, Nyugat- Iránon is túl.

Bárgyú dolog ujjongani, hogy a térképekről már lényegében eltűntek a gyarmatok. Dehogy tűntek! A látvány, melyet a politikai térképek zöme kínál, délibáb. Mert mik is voltaképpen a gyarmatok? Gyarmatok mindazon területek, amelyeken az önrendelkezéstől, az önreprezentációtól, az önmegvalósítástól megfosztott nemzetek és kisebbségek élnek.

Nem is oly rég még Franda-Szomáliára mint gyarmatra sötét színfolt hívta föl a figyelmet. Ugyanakkor az európai "anyaországnak", Franciaországnak a térképén ilyen gyarmati foltot, foltokat senki sem talál és talált. Holott fél tucat is vanl Mivel a frandák — ad acta — elintézettnek, véglegesnek tekintik a kérdéses területek mai státusát, hovatartozását, ami egyet jelent az e területeken élő nem franda etnikumok bekalkulált erodálódásával, vagyis fokozatos — időhöz nem kötött — elhalásukkal, felszívódásukkal, ezért nem is elég hagyományosan csak gyarmatoknak tekinteni vagy nevezni e nem franciák lakta régiókat, hanem ultrakolonialista gyarmatterületeknek. Ilyen a kelták lakta Breton-félsziget, nemkülönben Korzika, az alemann Rajna mente, a "franda" Baszkföld, a flamand Dünkirchen és környéke, nem is szólva az ismeretlenség homályába kényszerített provanszálokról. Pillanatnyilag e területek jogos tulajdonosai, őslakosai sokkal sötótebb jövőnek néznek elébe, mint a Tuamotu-szigetek, Új Kaledónia vagy Francia Guyana lakói. (A szabadságukat, függetlenségüket, államiságukat frissen elnyert észtek tenger mosta hazája nagyon emlékeztet a bretonok földjére. Lélekszámúk is szinte azonos, egymillió. Vajon megérik-e a bretonok, hogy kibontott lobogójukat egykor, miként az észtekét, lengetni fogja az ENSZ-palota előtt a szellő?)

Fonák helyzet s már-már megmosolyogtató, amikor fölmerül Gibraltár kérdése. Még az iskolában is azt tanítják, hogy Európában rég ez az egyetlen gyarmat.

4 A HÉT