A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-06-26 / 26. szám

FIGYELŐ KönyvHiáűítás Nyitrán Gibraltár területe hat és fél négyzet­­kilométer. Egyetlen csupasz sziklahegy az egész. Spanyolország időről időre kardoskodik érte. Ezt meg lehet érteni. Gibraltár státusa sérti a spanyolok önérzetét. (Önérzete persze minden nemzetnek van, nemcsak a spanyol­nak, hanem még a chilei araukánnak is.) Gibraltárral egyszer-kétszer még az ENSZ is foglalkozott. Holott az Ibériai­félszigetnek nem ez az igazi szégyen­foltja, hanem Baszkföld és Katalónia. Spanyolország e két függőségi terüle­tén együttvéve tízmillió lélek — baszk és katalán — "élvezi" a spanyol nemzetállam eszméjének "áldásait". Ez ugye nem sérti a spanyolok önérzetét? Az ENSZ arról az egy sziklahegyről tárgyal, melynek tövében alig harminc­ezer, túlnyomórészt kozmopolita spa­nyol hovatartozásáról van szó, akik, ha arra kerül a sor, hogy az önrendelkezés értelmében szavazhatnak sorsuk továb­bi alakulásáról, inkább ugrálnak a brit lobogóval, mert tudják, hogy attól még nincs veszélyeztetve sem Kasztília, sem a spanyol nemzet jövője, így hát szívesebben kitartanak a nagyobb bor­ravalót biztosító "stratégiai" státus mel­lett. Azt már persze az ENSZ-ben vagy a madridi pozíciók birtokosai körében nem kérdezi senki, hogy a baszkoknak vagy a katalánoknak van-e valamilyen észrevételük a területi hovatartozással, önrendelkezéssel és a nemzeti önér­zettel kapcsolatban. Olyasmi is megesett a közelmúltban, hogy egy barcelonai énekesnőt a madridi kormány (!) beavatkozása nyo­mán azért nem engedtek határon túlra, mert az egyik eurovíziós táncdalfeszti­válon anyanyelvón, vagyis katalánul szeretett volna énekelni — az állam­­polgárságából következő spanyol he­lyett. A katalánok — példának okáért — Luxemburgnál huszonötször nagyobb (ráadásul minden kritériumnak megfe­lelő) nemzetet alkotnak: már a közép­kori trubadúr-világban virágzó irodalmi nyelvvel, élesen kirajzolódó etnikai határokkal s akkora központtal, mint Barcelona, "mindössze" olyan független államisággal, olyan szuverenitással nem rendelkeznek, nem rendelkezhet­nek, mint amilyennel Luxemburg ren­delkezik. Hja, ha egyszer a frakkos klándiplo­mácia és — politika s az általa formált status quo s az erre épített nemzetközi jog, s talán még a Hágai Bíróság is ezt így találja normálisnak, reálisnak és igazságosnak! Hányán tudják, hogy egyedül Euró­pában több mint hetvenmillió lélek (szorozva hány generációval?) viseli terhét az álcázott ultrakolonializmusnak és átkos nyelvimperializmusnak? Pedig ugye "állítólag" Európában "nincsenek" gyarmatok — Gibraltáron kívül. URBÁN GYÖRGY A nyitraiak mindig könyvszerető, a könyvet megbecsülő emberek voltak. Sőt a könyv­kiadásnak, könyvnyomtatásnak a zobor­­aljai városban mély magyar vonatkozású hagyományai is vannak. Nyitrán készült az első kézzel írott magyar könyvünk, a nyitrai Ehrenfeld vagy Jókai-kódex. Vala­mikor a XV. század elején vetette papírra Szent Ferencről és társairól szóló törté­netet egy ismeretlen nyitrai franciskánus barát. Toldy Ferenc a megtalálójáról — a nyitrai diákról — Ehrenfeld Adolfról nevezte el, csak jóval később, 1925-ben nevezték el Jókai-kódexnek a nagy me­semondó születésének centenáriuma al­kalmából. A századelőn és a két világégés között híres volt Huszár István könyvnyomdája, de a nyitrai könyvkiadás fontos szerepet töltött be a szlovenszkói magyar iroda­lomban, a Dallos István és Mártonvölgyi László által szerkesztett és működtetett A HÍD Könyvkiadót lapunk hasábjain is már többször méltattuk... Mindezek akaratlanul is eszembe jutot­tak, miután megkaptam a könyvkiállításra invitáló meghívót. A könyvkiállítást a Nyitrai Pedagógiai Kar és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők egyesü­lete hirdette, s rendezte meg, amelynek anyagát a magyar, valamint az idegen nyelvű szakirodalomból állítottak össze. Az ünnepélyes megnyitóra május végén került sor és a kiállítás csupán egy héten át tartott. A magyar tanszék vezetőjétől, dr. Alabán Ferenctől megtudtuk, hogy a kiállítás gondolata már két esztendővel ezelőtt felvetődött, de csak ez év elején látták megvalósíthatónak. Különösen a Rákóczi Szövetségben éa a Könyvter­jesztők Egyesületénél szorgalmazták a kiállítás megvalósulását. Am minden szembedicsérés nélkül mondhatjuk, hogy a Pedagógiai Kar dékánja, dr. Peter Liba professzor is — irodalmár lévén — támogatta a kiállítás gondolatát és segített tető alá hozni. A könyvkiállítás ünnepélyes megnyitóján a méltató és köszöntő be­szédet Liba professzor úr mondta. A szépszámú meghívottak között voltak magyarországi vendégek is. Noha, bevezetőnkben azt állítottuk, hogy a könyvkiállítás többségében tudo­mányos könyvekre támaszkodott, mégis szép számban láthattunk szépirodalmi műveket is. De megcsodálhattuk a díszes kötésű Bibliákat, különböző korok reprint kiadásait. A lexikális műveket, a lexiko­nokat kedvelők is megtalálták a magukét, ámbár a helyszínen nem vásárolhattak, de a könyvek utánvétellel való megren­delése adott volt. Volt egy szerény sarok is, ahol a Magyarországon megjelenő szlovák könyveket mutatták be, nyilván csak egy töredékét, de a jó kivitelezésű könyveknek mindnyájan örültünk; bizo­nyították, hogy Magyarországon él a szlovák könyvkiadás is. A művészeti könyveknek csak egy részét láthattuk, de akadt olyan látogató is, aki a gazdag magyar zeneirodalmat, pontosabban kottákat hiányolta, mert Kodály és Bartók munkásságának mélta­tásáról szóló könyvekből nem volt hiány. A kilencszáz kötetből álló könyvkiál­lítás anyagi oldala sem lebecsülendő, különösen akkor (úgy hírlik), ha ajándék gyanánt Nyitrán maradnak. MOTESÍKY ÁRPÁD A HÉT 5

Next

/
Thumbnails
Contents