A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-26 / 26. szám
OTT JÁRTUNK 55 .mindenkinek legyen szerepe Az idei Duna Menti Tavaszon találkoztam egy fehér hajú, mosolygós, angyali türelmű, magából szeretetet sugárzó idős hölggyel. Éppen egy délutáni előadásról "szorultunk ki". A gyerekek már minden helyet elfoglaltak, még a padlón is ültek, guggoltak. Mi mást tehettünk, kihúzódtunk az előcsarnokba és beszédbe elegyedtünk. A hölgyről kiderült, hogy nyugdíjas pedagógus, csaknem negyven évig tanított, ebből huszonöt évet a légi alapiskolában. Minden évben eljár a Duna Menti Tavaszra, nagyon szereti az előadásokat, a gyerekeket SZABÓ IRÉN — mert így hívják a hölgyet — olyan érdekesen beszélt, hogy megkértem, mondja magnóra a gyerekszínjátszással kapcsolatos tapasztalatait, élményeit, nézeteit. — Minden évben el szoktam jönni, érdekelnek a gyerekek, a gyerekelőadások — szeretem őket. Nemcsak ide szoktam járni, hanem máshová is. Amíg voltak az iskolában gyerekelőadások — mindig elmentem és megnéztem. Légen is szoktunk szervezni előadásokat, de minden évben nehezebben ment a szervezés, kisebb volt az érdeklődés. Ki tudja, miért? Talán jobban el voltak a szülők foglalva. Nem jött össze a közönség. Ha szerveztünk valamit régen, akkor .is, ha 150 tanulónk volt, mind a 150 szerepelt. Olyan előadást kellett szervezni, ahol mind a százötvennek volt valami szerepe. Pedig akkor még kultúrház se volt Légen. A kocsma mellett volt egy kis helyiség, ott volt egy színpad, és az iskola meg a kocsma között vezette a tanító a szereplő gyerekeket. Aki már szerepelt, azt vissza az iskolába, akire rákerült a sor, be a színpad melletti öltözőbe. De most minden évben nehezebb. Nem tudom, miért. Talán a tanítók is jobban le vannak terhelve. Pedig most már talán piég anyagot is könnyebb volna beszerezni. Akkoriban mi, tanítók, fogtuk a mesekönyveket, és úgy írtuk a darabokat, hogy mindenkinek legyen szerepe. Például van egy mese, hogy hová lett a király kenyere. Hát ott van valami hat vagy hét szereplő — igazság szerint. Hát mi olyan királyi udvart kiállítottunk, hogy akármelyik király megirigyelhette volna. Na, aztán nem mondom, hogy stílszerú volt minden ruha, mert minden kacatot rájuk adtunk. És előfordult, hogy azt is magunk varrtuk. Hát honnan vettük volna? A tanítónők összehordták a ruháikat, két ruhából egy ruhát csináltunk. Otthonról elhordtuk a bútorokat, függönyöket. Ül a nézőtéren az igazgató. Azt mondja: "Jé, hát nekünk pont ilyen függönyünk van." Lapítottunk, hisz ez a tietek — gondoltuk. Szóval jó volt. Élvezték a gyerekek. Nagyon szerették. Na nem mondom, a tanítók is örültek, de halálosan kifáradtak. A tanítók festették a kulisszákat is, sokszor éjfélig ott voltunk. Pedig nem fizettek érte semmit. Az nem túlóra volt. Csináltuk, mert örültek a gyerekek, és mi is örültünk. Egy évben egyszer volt egy nagy előadás. De minden ünnepet megtartottunk. Állami vagy egyéb ünnep — arra mindig adtunk műsort. A szülök jöttek mindig. Azon a nagy előadáson ott volt mindenki, az egész család. Hiszen minden gyerek szerepelt. Valamikor — boldogult diákkoromban —, játszottunk mi is. Mert akkor még divat volt, hogy a tanítóképzőben ilyenre is sort kerítsenek, hogy tudjon az ember valamit produkálni. Akkor azt mondtuk: Te mit hallottál az iskolában? És te mit? Akkor összeállítottunk valamit belőle, és volt. Például minden mesealakot megszemélyesítettünk: a Csipkerózsikát, a Hófehérkét, a Csizmás Kandúrt. És az könnyű volt, mert csak a főszereplőnek kellett a nagy mesekönyvböl kilépni. A meséből pedig kivettünk egy olyan szövegrészt, amelyet a szereplő elmondhatott. Hát akkor még a tanítók mind játszottak valamilyen hangszeren, ha máson nem, hát hegedűn — mert az kötelező volt az én időmben. Később aztán lett zongoránk is az iskolánkban. Azt is mi vettük. így, ilyen előadás bevételéből. Nem hoztak a szülők semmit, hát mi másból vettük volna? Akkor kezdődött a szövetkezetesítés. Nem volt akkor még senkinek semmije. Később már jól ment a szövetkezetnek. Meg is látszik. Elviszi a gyerekeket a szövetkezet busza ide, oda, amoda. De nem nagyon van ilyen színdarabféle. Nem lehet a gyerekeket se összehozni. Nem tudom én, hogy hány faluból járnak egy iskolába. Ennek ekkor megy a busza, a másiknak akkor. Volt két tanítványom. Testvérek voltak. A falutól úgy jó 2—3 kilométerre laktak, amolyan tanyafélén. Mindig sajnáltam, hogy ez a két gyerek mindenből kimarad. Hiszen éjjel nem mehetnek haza — biciklivel jártak. Fogtam, elvittem őket mihozzánk. Ott aludtak. A gyerekeimmel voltak egyidősek. Még most is emlegetik, hogy ók is játszottak. Nem hiszem, hogy most egy mesejátékot eljátszana egy gyerek. Ott van a tévé, video — igen, valami olyan kell: csimm, bumm, piff, puff, üsd, vágd. Én legalábbis mindig olyat hallok. Én nem tudom, mondom, ti nem tudtok játszani? Ez a Duna Menti Tavasz nagyon jó. Mert erre azért miden évben készülnek az iskolák. Ahol csak össze tudják hozni, ott készülnek rá. A gyerekek is örülnek neki, igen. Ez nagyon jó. Másképpen talán össze se jönnének a gyerekek. így, egy évben egyszer, a Duna Menti Tavaszra, ide eljönnek. Azért jövök el én is minden évben... Lejegyezte: MELAJ ERZSÉBET GYÖKERES GYÖRGY FELVÉTELE A HÉT 3
