A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-17 / 3. szám
ÉGTÁJAK FARKAS JENŐRE EMLÉKEZÜNK Ha sorsa engedte volna, most születésének hetvenedik évfordulóját vele együtt ünnepelhetnénk. A betegség azonban egyre jobban hatalmába kerítette, s még hatvan sem volt, amikor meghalt. Pap volt, papköltő, hivatásának minden hátrányával, küzdelmeivel. Mécs László példája lebegett szeme előtt, Mécs azonban szabadabb légkörben kezdte pályafutását, pregnánsabban vállalhatta katolicizmusát költészetében. Korábban nyomába szegődött az elismerés és siker. Induláskor szerencsésen eltalálta a megfelelő hangot, ezért keltett olyan feltűnést a Hajnali harangszó. Farkas Jenő viszont szinte észrevétlenül nőtt bele a csehszlovákiai magyar költészetbe. Szárnypróbálgatásaitól eltekintve 1957-től publikált a hazai lapokban. Egri Viktor és Tóth Tibor ismerte föl elsőként tehetségét s nyújtott neki segítséget, erkölcsi támogatást. Már 43 éves volt, amikor 1965-ben megjelent Csendország című versgyűjteménye. Kötete vegyes fogadtatásban részesült, főképpen elégikus-romantikus hangvételét kifogásolták, társadalmi mondanivalójának hiányát, természeti jelenségeknél megrekedt szemléletét. Tehetségét mindezek ellenére nem vonta senki kétségbe, mint Szeberónyi Zoltán bírálatában is tapasztaltuk: "Verselői készsége kétségtelen, a tehetséggel sincs nagyobb baj, de gazdálkodni nem tud vele. Megragadóak a magányról, társtalanságról, a lefojtott érzelmekről és vágyakról szóló versei, különösen a Tátraszéplakon írottak, de legszebb költeményeibe is belejátszik egy-egy üresen kongó sor, banális nagyotmondás." Az is hiányérzést kelthetett a kritikusoknál, hogy Farkas Jenő költészete nem illeszkedett, nem illeszkedhetett be hazai költészetünk irányvonalába. Erre a tényre első kötetének recenzense is rámutatott: "Farkas Jenő, akit önként vállalt hivatása és súlyos betegsége részben kirekesztett a teljes életből, és egyre inkább passzív szemlélője a világnak, verseiben őszintén szembenéz önmagával — őszintén, de szemérmesen is, a hivatása és egyénisége által megszabott keretek között." Költészete, életszemlélete tehát elütő a többiekétől, a vele egyívásúakétól. Mi az mégis, ami hozzájuk köti? Elsősorban realisztikus látásmódja, gazdagon áradó, gyakran barokkos nyelve, s a klasszikus hagyományokon nevelkedett költő művészi 16 A HÉT törekvése. Költészete külön világ, sajátos termószetlátásával, hangulati elemeivel, patetikus emelkedettségével vagy elégikus sóvárgásával. Egy magányos lélek szemléli benne a természet színváltozását, s azon át a világot és saját sorsát. A természet jelenségei: füvek, fák, szálló fellegek, őzek, madarak mind-mind lelket kapnak ebben a költészetben, kilépnek a személytelenségből, s egy ősi panteizmus szintézisében egybemosódnak az emberrel: Anyatej! Belőled szívja mohón ki állat és ember a jóság tiszta aranyját. Benned szunnyad az izmok acélja s a csóknak íze. Tebenned rejlik az ész. Belőled pattan ki a szikra, mely lángba borítja a földet s az égre szökik, hogy fényesség legyen ott, hol a köd még kínai falként tiltakozik. Őzgida, sejted-e mindezt? Első kötetének Anyatej című záróversében írja ezeket a költő, és az anyától elszakadt kis őzgida sorsában az ember sorsát látja és láttatja: Embed sors a te sorsod, kis gida, hidd ell Minket is langy anyamellnek édes bimbaja táplált. Jött az idő, és távolodó köröket írva, a jóság messze szökött. Ez a nosztalgikus vágyakozás, ez a gyermekkorba visszakívánkozó sóvárgás végigvonul Farkas Jenő egész költészetén, az 1969-ben közreadott Valaki jár a nyomomban című második kötetének versein is. A családjából kiszakadt, magára maradt ember életérzése ez, aki tudja, érzi, hogy az emberi boldogsághoz, az élet teljességéhez olyan társra van szükség, akivel meg lehet osztani gondot és örömet, s az együvótartozás érzésében a megnyugvást is megtalálja: Nem piros a kályhád, nem ad sok meleget, csupán hangulatot a pattogó rőzse... Nos, nyugodj hát bele. Ez a világ rendje. FOTO: KRAL PETER
