A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-17 / 3. szám
ÉGTÁJAK Nem is érdemel mást, ki rőzsével fűt csak, s el hagyja repülni a csicsergő fecskét, s nem vonta szívére szorosan a párját. Majdnem minden versében ott él a természet, a természet egészéből kiragadott képek. Lelkének prizmájába gyűjti amit lát, érez, fölfog. De ez nem afféle rousseau-i termószetérzós, felfedező út, az enervájt lélek fölfrissülósre vágyó törekvése. Ő benne él a természetben, mert valójában sohasem szakadt el tőle. Éltető közege, kifejező eszköze, s így nem is tudja elvonatkoztatni tőle az embert. A költő kerüli a nagy szavakat, hangzatos kifejezéseket, talán nem is annyira szeméremből, de lelki alkatánál fogva. Költészetében aligha találunk végleteket, sodró dinamizmust, keménységet, kimértséget. Ő a meghitt hangulatok festője, meleg pasztell színekkel dolgozik, s az emberség, jóság, szeretet szavával szól olvasóihoz: Olyan jó hinni a jóságban és szeretetben, elképzelni valakit este, mikor már kezedből a könyv is kiesik, de még vársz, nem kattantad le a villanyt, emlékeid közt keresgélsz, arcod az ablak üvegje visszavetíti, s érzed: így, ez a csend kell. Van azonban egy másik Farkas Jenő is, aki kitör — sajnos, csak egy-kót versében — a magaszabta keretből, és sodró szenvedéllyel énekel Dózsáról, Nagyboté Lőrincről, Martinovicsról. Megkapóak népi "hangszerelésű", játékos versei is, amelyek regösónekekre, mondókákra emlékeztetnek. Farkas Jenő 1922. január 18-án született Szencen. Itt végezte az elemi iskolát, majd a pozsonyi magyar gimnáziumba került. Teológiai tanulmányait Esztergomban fejezte be. Papi hivatása különböző falvakba, városokba szólította. Pozsony, Aranyosmarót, Tapolcsány, Nádszeg, Abony, Kiskeszi, Csicsó, Nagymegyer és Albár voltak állomáshelyei. A plébániák világa érlelte költővé, állomáshelyeinek ember- és termószetközelsóge alakította jellemét, humánumát, mélyítette hitét. Élete utolsó szakaszában tragikus árnyat vetett rá a sors. Mintha elvesztette volna régi önmagát, mintha szertefoszlottak volna reményei és vágyai, szinte kihívta önmaga ellen a végzetet. Halála előtt pár nappal írta egyik levelében: "Szeretnék még egy verseskötetet összeállítani." Ez a vágya már nem teljesült. Emléke költészetében és lelkűnkben ól tovább. DÉNES GYÖRGY Január Üvegszínű déli napsütése, amelyben a harangszó is dideregve száll, tele van a jövendő csodálatos, rejtelmes elektronjaival. Ujesztendo, újesztendő, teremtő Isten, mit hoz az újesztendő? Január: nagy, fehér zuzmarás kapu, aminek boltívén a félelem jógcsapjai függnek. Átlépsz rajta a végtelen hómezőre és mindig úgy érzed, hogy a kapu mögött semmi nincs, a kapun túl, előtted: mindent Terveidet most rajzolod fel a felhős tavaszi égre, gondolataidat már csónakázni indítod az aranyló nyári vizekre, bánataidat már gyűjtötted az őszi esték homályára, es a messzi hóesésben már látod annak a másik karácsonyfának a fényét. Mennyi remény, mennyi akarat, mennyi szívdobogtató izgalom ebben a szóban: január! Itt állsz az indító szalagnál, derekad és térded ugrásra készen feszül, szemed szárazon ég, szíved a torkodban ver... vigyázz! ... most! ... Egy, kettő... három!... Boldog új esztendőt. ZILAHY LAJOS — Farkas Jenő TANÁR ÚR...!* Szalatnai Rezső emlékére Tanár úr, én, most, még egyszer, újra felelni szeretnék... jelentkezem. Ott ültem a harmadik padban, pozsonyi kisdiák, egy kissé félszegen, Mi, szegény bejáró tanulók Tőled tanultuk meg, hogy emberek vagyunk. A padok közt járkáltál, mint bokrok között a szálfa s beszéltél, — nekünk! A falon közömbösen ásítozott a tábla, mellette a Világ térképe függött, ez is Téged hallgatott. Te a földrajzot magyaráztad, mi meg oly áhítattal néztünk Tégedet,- mintha egy másik bolygóról jöttél volna hozzánk... Ez Ázsia, lenn Afrika s ez itt, ez a furcsa szörnyeteg Európa... Lám, földrajzot tanítottál s mi mégis Adyt, Móriczot hallottuk csendes szavaid mögött s a falusi szegény diák érezni kezdte, mit jelent élni a város peremén. \ s mi a korán kelő, éjfélkor ágyba bújó fáradt kis magyarok, a térképet néztük és kitekihtve az ablakon szemünk el-elkalandozott... A vár sötéten, üres szemekkel nézett be ránk. Igen, amott a várlépcsők mentén állott a ház, az ott, hol az éhező, sovány Petőfi lakott... Tanár úr, Te a térképre se nézve beszélsz, s mi, szinte megigézve érezzük azt, mi szavaid mögött lobog. Meghallgatjuk a Római s Görög regéket is türelmetlenül, mert tudjuk, ezután lyukas óra lesz s akkor bejössz, Karinthyt olvasod, Móricz Erdélyéről beszélsz s megtanítasz arra, mit jelent a Légy jó mindhalálig... Tanár úr! Tanár úr kérem... Szeretnék még mondani valamit... Késő. Már nem lehet. Letelt az óra... A lelketlen pedellus csengetett... *Ez a vers feltehetően most jelenik meg először. Farkas Jenő vers- A gimnázium udvarán sötét gesztenyék köteteiben ugyanis nem szerepel. A kéziratot Turczel Lajos irodabókoltak bölcsen, lomtörté.íész bocsátotta rendelkezésünkre. V__________________________________________________________________________________ A HÉT 17
