A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-19 / 25. szám
v ókat. Jogilag érvényes igazolással válaszolunk. Hogy persze más hivatalos, vagyis profi szintű művészeti társulásokat, miért, s minket miért nem támogat a kulturális tárca, pontosabban ennek "kinevezett" bizottsága, erre én nem tudok válaszolni, mert számomra, számunkra ez a kérdés egyszerűen megmagyarázhatatlan. — Önt komoly szaktekintélyként tartják számon. A Szlovák Nemzeti Galéria volt igazgatóhelyetteseként nagy-nagy tapasztalatra tett szert mind a management, mint a közvetlen szakterületét illetően. Külföldi útjai során alaposan megismerkedhetett a világ képzőművészetének múltbeli és mai trendjével, változásaival. Hogyan ítéli meg nemzetiségi képzőművészeti életünk helyét a világban? Nyitva áll-e Európa kapuja képzőművészeink előtt? — Nyilvánvaló, hogy Európában a piacgazdaság uralkodik, az értékek pénzösszegben vannak kifejezve. Amíg tehát gazdaságilag nem leszünk komoly partnerei az európai háztartásnak, addig művészetünk sem leszvkomolyan vett érték. Ahhoz, hogy egy nagyszerű művész előtt nyitva álljon Európa kapuja, amellett, hogy munkái valóban értéket jelentenek, ismertnek kell lennie — ez hosszú, céltudatos tájékoztató munkát jelent, gondolok itt a médiákra, a közvetítő szerepű társadalmi eseményekre stb. Ezt nem lehet sem siettetni, sem erőltetni. Mindez persze nem azt jelenti, hogy nincs jó, európai színvonalú műveszetünk. Csak éppen nem mi szabjuk meg a dolgok menetét, nem mi töltjük be a mértékadók szerepét. A képzőművészet mai krízisében a közép- és kelet-európai országok nagyon sok, az átlagnál magasabb szintű művészt képesek felmutatni. Mindez nemzetiségi képzőművészetünkre is vonatkozik. Az idősebb alkotók — Bartusz György kivételével inkább a művészet hagyományosabb mondanivalóját és formavilágát tartják magukénak, a fiatalabb generáció lépést tart a mai művészeti szemléletekkel, s bizony megállná a helyét bárhol a világon. — Miként ítéli meg a Társaság jövőjét? — Ha segítség nélkül maradunk, inkább vegetálásról beszélhetünk, jövőről nem. Ugyanis a legnagyobb erőfeszítéssel hozunk össze egy-egy kiállítást, más elképzeléseink egyelőre megvalósíthatatlanok. De gondjaink ellenere sem vagyok pesszimista, már csak azért sem, mert az elmúlt két óv folyamán sikerült felmutatnunk, hogy csehszlovákiai magyar képzőművészet igenis létezik. Korábban ezt egyszerűen nem vették tudomásul a "mannát, munkát és hírnevet osztogató" bizottságok. Vagy talán — ma sem? De hadd ne mérgelődjünk... Hadd közöljek még egy friss információt: a napokban létrehoztuk a Jakoby Alapítványt, de ennek célkitűzéseiről, nemzetiségi képzőművészeti életünkben betöltött szerepéről más alkalommal beszélek majd. Kalita Gábor Fotó: Prikler László Miért? Mire volt jó ez az egész? Nem hittem volna... Ding-dong! Ding-Dong! Ding-Dong! Háromszor hasít bele vészjóslóan a bejárati csengő hangja a késő esti halotti csendbe. Úgy látszik, egy kicsit elszunyókáltam. Mintha valaki csengetett volna. Mozgalmas napom volt, és egy kicsit el is fáradtam. Lehet, hogy csak álmondtam? De most tisztán hallom, hogy ismét csengetnek. Erőszakosan, követelődzőén! — Anyukám, menjél, nézd meg már, ki lehet ilyenkor! Lehet, hogy valakinek segítségre van szüksége. Szétpattan a fejem ettől a csengőtől. A sok közül ezt ajánlották, hogy szép a hangja, meg hogy nem bántja a fület. No de nekem ennyi is elég ebből. Holnap veszek másikat és kicserélem, vagy egyszerűen csak kikapcsolom. Mi a fenét zavarjanak bennünket ilyenkor éjnek idején. Akárcsak a telefon. Nem mondom, jónak jó, csak ne háborgatnák állandóan az embert. Igaza volt az asszonynak, kell ez a szükséges rossz, amire a munkánkhoz is nagy szükség van, de amióta megvan, azóta viszont nincs nyugalmunk. Nem tudom, valahogy ma nyugtalan vagyok, fáradtabb a szokásosnál, és az idegeim is úgy érzem, hogy pattanásig feszültek. Mi van velem? Talán frontátvonulás? De az sem szokott így hatni rám! Rossz az előérzetem! Mit is álmondtam? Mielőtt még elszunyókáltunk volna, arról beszélgettünk, hogy most végre valahára elkészült az új házunk, nem kell már minden garast a fogunkhoz verni. Igaz, egy kicsit már az idő is elszállt a fejünk fölött, egy kicsit bele is rokkantunk a munkába, hogy legyen valamink. De nem baj, megérte. Most kész a ház, szépen berendeztük, megvan minden kényelmünk. A két nagy gyerekkel az idén már mi is lemegyünk a tengerre. Nem kell már kuporgatnunk a házra. Hál Istennek, sínen vagyunk. A nagyobbik, a lány most kezdte az első évet az egyetemen, a kisebbik, a fiú meg most fejezi be a középiskolát és őszre ő is egyetemre iratkozik. Jól tanulnak, nem szülőkeserítők. Mi is diplomás emberek vagyunk, s a gyerekeink is egyetemet végzett emberek lesznek. Erre van szüksége a társadalomnak. Képzett szakemberekre. Elégedettek lehetünk, két ilyen szép, jó és értelmes gyerek, s mi is révbe jutottunk már. Nekik már nem lesz olyan nehéz, mint amilyen nekünk volt. Mi megtettünk mindent, megteremtettük, hogy nekik már könnyebb legyen. Milyen jó érzés. De mikor a csengetésre feleszméltem, valami nagyon rossz sejtés, előérzet, tán csak rossz hangulat kerített hatalmába. Azt mondják az öregek, hogy az ember a halála előtt megérzi a sorsát. Ugyan miken járatom az eszem. — Drágám, nézd kiket hozok én, kik jöttek hozzánk látogatóba. — A, ti vagytok. Már ezer éve nem voltatok nálunk. Mi szél hozott benneteket hozzánk? S mi ez, fegyverrel jártok, meg egyenruhában. Nem is tudtam! Anyukám, te tudtad? — Nem! De ne ácsorogjatok így, mintha karót nyeltetek volna. Üljetek le, s mindjárt megkínállak benneteket egy kis süteménnyel. Te meg gondoskodjál drágám az italról, hogy a fiúk addig se szenvedjenek semmiben se hiányt. Ne mondják, hogy pont nálunk haltak szomjan. Nem? A társaság így eliszogatott, eszegetett, csevegett egy jó ideig. De egyszercsak mintha nagy űr támadt volna a jelenlévők között, nagy szakadék. Udvariasságból gyorsan igyekeztek mindent elmondani, s utána szöveg nélkül maradtak, s csak zavartan pislogtak egymásra, mintha teljesen idegenek lennének, s csak úgy alkalmilag találkoztak volna az utcán, hogy mondja meg hát kérem, hogy hány óra van. Pedig azt hittem, hogy jobban ismerjük egymást, s nem csak erre a pár udvariaskodó mondatra terjed a barátságunk. Vagy tán soha nem is volt ez közöttünk amolyan igazi nagy barátság. Csak felületes ismeretség. Az ég a megmondhatója. A két szálfa legény kászálódni kezdett. Későre jár — mondják, s ideje indulni, nyugovóra térni. Elég volt mára már. S ekkor az egyik valahonnét előhúzott egy pisztolyfélét, s egy halk pukkanás, s a feleségem embertelen hörgése töltötte be a szobát. Rögtön rá még egy pukkanás, s az aszszony fején egy piros gomb éktelenkedett. Minden elcsendesedett, a lövés szúrós szaga terjengett csak a levegőben, friss vérszaggal keveredve. S ahogy mindez átcikázott a fejemben, s néztem a fotelban a feleségem élettelen, az előbb még oly vidám testét. Megijedni sincs időm, mert a másik barátom éppúgy, mint az előbbi, ő is pisztolyt vett elő, s már lőtt is. Rám! Másnap a szomszédok átjöttek kávéra, mint régen. De a mindig barátságos emberek helyett csak két vérbefagyott holttestet találtak a nappaliban. Életükben még a légynek sem ártottak — mondták. Miért kellett most meghalniuk? Kiket zavartak? Miért? Miértek sora! (Magyar Képes Újság, Eszék) A HÉT 7
