A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-12 / 24. szám
ÉGTÁJAK A zöld, a barna, a fehér, a narancssárga, a lila árnyalatok jelentették számára a fogódzót. A munkatársai felnéztek rá, nem értették, hogyan képes valaki ennyire csak a munkájának élni, s milyen titkos bánata lehet, amiről senkinek sem hajlandó mesélni. Jómódú lett, de nem elégedett meg ennyivel. Egy év múlva olyan jelentős találmány kapcsolódott a nevéhez, hogy munkahelyén még az irigyei s az ellenségei is elismerően gratuláltak, amikor velük szemben feltűnt imbolygó léptű, kicsiny alakja. Ám a zöld színt örökre elvesztette. A furcsa betegségről, amely kínozta, csak az egyik legjobb barátja tudott. Egy híres agyspecialistát szerzett számára. Drága dolog volt, ám eredménytelen. Akárcsak a pszichológus. Ő már rég beletörődött a sorsába, de barátja makacsul kereste a lehetséges megoldásokat, a kiutat az örök szürkeség birodalmából. Nem sok sikerrel. Múlt az idő. Keserű, visszahúzódó ember lett. Elhúzódott még a barátaitól is, szinte szemlátomást öregedett. Senki soha meg nem érthette, mit keres a gyönyörűen berendezett, szép, modern lakásában az a régimódi fekete-fehér televízió. Mert hogy mikor lett a fák törzse is szürke, a banán héja fekete, a narancs illaté keserű, már meg sem tudná mondani. A haja is először szürke, majd hószínű lett. Egyszer, nem sokkal halála előtt a parkban sétálgatva egy régi ismerősébe botlott. A magány ködét fólrehessegetve maga körül egy pillanatra örömmel üdvözölte egykori munkatársát. Rövid beszélgetésük során sok mindenről szó esett. Főleg problémákról, gondokról, betegségekről. — Túlságosan feketében látod a világot! — mondta az ismerőse jóakaratúlag, mit sem sejtve. — Én öregkoromra festegetni kezdtem. Ha akarod, megmutatom néhány munkámat. Meglepődsz majd az izzó, élénk színeken, a szomorúkék mezőn és a dinnyehéjzöld madarakon! Valamit válaszolni szeretett volna, de torkán akadt a hang. Percekig nézett a fellelkesült férfi szürke szemébe, majd sarkon fordult, s köszönés nélkül otthagyta. Fotó: Prikler László MILÁ HAUGOVÁVERSEI Tükör, árnyék Itt. Krizantémok. Vér. Eleven sírhalom. Ölelés. Éhség... "fájdalomszótag"... gyűlölet a búcsú tökéletlenségéhez. Nem vagyunk felkészülve; magamat magamnak érthető nyelvre, rá kell zárni a bibére a szirmot, hervad. Nincsen más életem egy más történethez; az Isten sohasem ismeri be a bűnét; gyöngéd kitartással követem egészen a láthatatlanság határáig; a hold behátrál az árnyékába, a "fájdalomszótag" befogja száját. Itt már nem vagy semmi minden értéket a semmi nyelvére fordítasz le. Megbélyegezve lépsz be. Itt már árnyékot sem vetsz a tükörbe; próbálsz talpon maradni, mi maradt még számodra a fény fénye a test fénye a fény teste a test teste az idegen lélek módosított alakja "the ultimate separateness of soul" — Az álom áldozatai — nyomulnak előre a szavak véres mély gyökerei — gyújtsatok tüzeket a kövek alá az álom áldozatai a gyöngéd félreértések áldozatai a törékeny nyakszirtű (megölendő?) áldozatok a hátulról megölelt (árnyékon csókolt) áldozatok a szánalom áldozatai a száraz-fa- gyökér- szó- véráldozatok a mitologikus félreértések áldozatai a tapintható sötétség áldozatai a hallgatás terének áldozatai a Láresnek szánt áldozatok a fehér lepedőben (sír fölött) tartott áldozat a mozgó homok áldozata — mindez kívülről, álarc álarcon, tükör tükörben, a kör négyszögesítése; a száj négyzete — az elszakadás álmának áldozata a (szélben cél nélkül süvítő) gyöngéd nyíl áldozata a fehér fehér (nincs búvóhely) fehér áldozat — megteljek jelentéssel? — míg földbe nem teszem fejem én is melléd. Body-art Összeforratlan bőr, valójában szemérem-nyálkahártya, kés, homlokárnyék, kéj, ajkak érzéki vonaglása, fény vékony ága; lélek háza? rövid és boldog? finom bőrű énem, elpusztítod életeid közül az utolsót is — mellettem fáradt halálom nyugszik, parolára nyújtja kezét a testem mögül — Megszokás Az életet nem lehet másra ruházni. Az angyal nem repül. A fű között eltekergődzik egy kígyó. Köztes arc. Köztes sikoly. Köztes idő. Alatta bazalt, Egyetlen jelen-nem-lét, mely gyilkol. A lepedőn eleven illatlenyomat. A fájdalom kenyerét eszem. A gyász vizét iszom. Fejemre csápok nőnek. Kürűltapogatom velük az abszolút kétségbeesést. Tőzsér Árpád fordításai _____________________________________________/ A HÉT 17
