A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-12 / 24. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY Kissé borongós, párás hajnal köszöntött rájuk. Zsiga kinézett a második emeleti ablakból a Széplak utcára. Reggel hat óra lehetett. Bár este későn feküdtek le, s az éjjel sem sokat aludtak, Zsigát kitessékelte az ágyból a város hajnali zaja, az autók dübörgése, a villamos jellegzetes hangjai, a reggeli árut szállító teherautók motorjának berregése egy-egy bolt előtt. Mari még csendesen aludt. Törékeny, kicsi asszonyteste akár egy fiatal lányé. Zsiga utálta a várost, s még jobban az olyan olcsó, harmadosztályú szállókat, mint ez a Palace is, de úgy gondolta mégiscsak okosabb gondolat volt kettesben itt tölteni az éjszakát, mint Fanniéknál. A férfiasságán esett csorbát most újra kikalapálhatta. Amint az ablakon kifelé bámult, a boldogság apró jeleit vélte magán felfedezni. Mari egyszerűen remek nő. Tele van érzelemmel, óvó féltéssel, gyengédséggel, és van humora. Zsiga óhatatlanul is összehasonlított. Kati mindig hanyag volt és felületes. Férje puritán ízlését mintha akarattal sértette volna csiricsáré ruháival, amelyeket oly előszeretettel viselt, amikor együtt mentek valahová. S a kalapok!... Oh, azok a kalapok! Zsiga borzadva gondolt arra, hogy tavaly nyáron a szenei üdülőben is milyen kalapban jelent meg. Mintha a francia Riviéráról szalajtottak volna el. Éva meg Fanni alig tudták visszatartani a nevetésüket. Aztán meg néhány hónap múlva mint akit kicseréltek, kijelentette, hogy ő elsősorban istennek ól és betegápoló nővér, s talán majd orvos szeretne lenni... Zsiga rajtakapta magát, hogy ismét Katira gondol, s az iménti jókedve mintha el akarna párologni. Ekkor érezte, hogy két meztelen kar hátulról átfogja, s összekulcsolódik elől, a mellén. Mari langyos arcát meztelen hátához szorította. Zsiga érezte a hozzátapadt asszonytest minden porcikáját. így álltak szótlanul néhány percig. — Tetszettel a háziaknak — fordult meg hirtelen Zsiga. — Amikor Fanniéktól elmenőben voltunk, Éva a fülembe súgta, hogy valószínűleg most az egyszer jól választottam. Rasztyo meg azt mondta, szebb vagy, mint gondolták. — Jó volt náluk. Ha majd együtt leszünk, mi is meghívjuk őket hozzánk, jó? — Kár, hogy Szűcs Zsoltot nem ismerhetted meg. Valamikor ő is jó cimborám volt, de valami történt vele. Megváltozott. Talán akkor, amikor munkanélküli lett, és szakmát kellett változtatnia. Aztán az a sok mindenféle nő. Pedig nem volt rossz gyerek, de ilyen tisztességes nőhöz, mint Éva nem nagyon illik. Majd talán egyszer ő is felbukkan... — Zsiga, mennünk kellene — bontakozott ki Mari a férfi öleléséből. — Csak két nap szabadságot vettem ki, és a 18 A HÉT gyerekeknek is megígértem, hogy délutánra otthon leszek. — Még csak hat óra van. Maradjunk még egy kicsit. Látva, hogy ingatja a fejét a másik, nevetve könyörgőre fogta, magához vonta a törékeny asszonyt, és halkan a fülébe súgta: — Még öt percet, negyedórát... egy órácskát. — Jól van no, te huncut — túrt bele Zsiga hajába Mari, s hagyta, hogy az felnyalábolja, és óvatosan letegye az ágyra. xxx Délután két óra lehetett, amikor Zsiga hazaért Nemeslaposra. Betárolt az udvarban lévő garázsba. A két öreget a kertben találta. Hetek óta kereste már az alkalmat arra, hogy beszéljen velük. — Édesanya, édesapa, megjöttem! Nem megtiltottam, hogy a tűző napon kimerészkedjenek a kertbe? Nem maguknak való ez már. Vagy meg kell várni a késő délutánt. Meg itt vagyok most már ón is. Ez a munka megvárt volna. — Jól van no — morogta az öreg. — Talán igazad van. fiam. Úgy megizzadtam, hogy csuromvizes lett az ingem. Az anyja megtörülte a kezét, a kútból engedett rá egy kis vizet. — Menjünk be — mondta. — Apáddal jól bereggeliztünk. Aztán azt gondoltuk, hogy majd ebédelünk, ha te is megjössz. — Mit főzött édesanyám? — kerdezte Zsiga szokatlan kedvességgel, s az anyja vállát átfogva mentek be a konyhába. — Habart krumplilevest. Utána túróskalács lesz. Tegnap fonnyasztottam egy nagy lábas túrót, gondoltam sütök kalácsot, mert a túróstésztára sok lett volna. Zsiga elégedett arcot vágott. A krumplilevesben ott úszott egy jó darab füstöltkolbász is, meg néhány főtt tojás is "bolyongott" a sűrű fehér lében. A kalács mennyei volt, Zsiga mégis megkérdezte: — Káposztás nincs? — Majd az új káposztából. A túrós nem ízlik? — Mennyei. Ilyet csak maga tud sütni, édesanyám. — Pedig úgy veszem észre, nemsokára más asszony kosztján leszel. A konyhára mély csend ereszkedett. Az öreg felállt, mondván lemegy a pincébe egy kis borért. — Édesanyám — fogta meg öreg kezét Zsiga. — Nem jó így nekem egyedül, maga is tudja, hiszen sokszor mondta, hogy nősüljek meg. — Mondtam, mondtam, de álmomban sem gondoltam arra, hogy neked csak elvált nő juthat. Két gyerekkel... — Nem ő tehet róla. Mari nagyon rendes. Meg az öreg Baloghék is azok, hiszen maga azt nagyon jól tudja. — Ez igaz, de a két gyereket mégiscsak neked kell majd felnevelned, mert az apjuk az bizony nem törődik velük. — Talán jobb is így. Nem szól majd bele az életünkbe. A két gyerek nagyon aranyos, majd magamhoz „édesgetem őket. Meg ott a két öreg is. Ők is nevelik a gyerekeket... Zsiga látta, hogy az anyja igen gondterhelten ül, s nem tudja, mitévő legyen. Mindenáron visszatartsa-e a fiát egy általa rossznak minősített lépéstől, vagy törődjön bele abba, hogy a dolgok immáron tőle függetlenül zajlanak. Be kell látnia, Zsigának jogában van azt tenni, amit saját belátása szerint tennie kell. — Te tudod, fiam — mondta, s ettől Zsiga egy kissé megkönnyebbült. — S hol fogtok lakni? — kérdezte gondterhelten. Zsiga attól való félelmében, hogy megsérti az anyját, hosszas magyarázkodásba fogott. — Tetszik tudni anyuka, a gyerekeket nem lehet az anyjuktól meg a nagyszülőktől elszakítani. Meg aztán az szóba sem jöhet, hogy a maguk nyakára hozzak két idegen gyereket. Mariáknál van hely elég. Maguk meg úgyis megszokták már a hiányomat, hogy sokáig nem voltam otthon... — Sohasem szoktuk meg — szólt közbe az anyja. — Szóval, úgy értem, sokáig nem voltam itthon, és mégis kibírták. Most meg ugye itt lennék a szomszéd utcában. Mari örökre Nemeslaposhoz kötne. Nekem az állatok, meg a kert miatt úgyis mindennap haza kell jönnöm. Még meg is unnak majd, annyit leszek itthon. Édesanyám, a kalácsot továbbra is sütheti nekem, meg majd egyszer az unokájának. Ha megnősülök, ígérem egy éven belül itt a gyerek. — Adná az isten! — sóhajtott az anyja, ám Zsiga látta, hogy sok minden nyomasztja, nem tudja megkérdezze-e vagy sem. Végül mégiscsak rászánta magát. — Te Zsiga! Annyit gondolkodtam rajta, mert tudtam, éreztem, hogy ennek a Baloghékhoz való járásnak úgyis ez lesz a vége, fogod-e ezt a nagy strapát bírni? Egy csomó kert a két családnál, a visszaadott földek, az ólban a rengeteg állat, az asszony, a két gyerek, meg esetleg az, aki jön majd. Rólunk nem is beszélve. A két öreg Balogh gondolom Marira marad. Féltelek, nem vagy már fiatal. — Ugyan már, hagyd abba mama. Ember mellé asszony kell — szólt az öreg. — Zsiga is házas volt már egyszer, s nem rajta múlott, hogy nincs gyereke. Beszéljünk inkább arról, hogy mikor lesz az eljegyzés meg az esküvő, ha már a fiatalok ennyire összemelegedtek. — Eljegyzés nem lesz, mi már ugyanis tegnap a barátaink társaságában eljegyeztük egymást.
